„Akik iga alatt vannak mint szolgák, az ő uraikat minden tisztességre méltóknak tekintsék, hogy Isten neve és a tudomány ne káromoltassék! Akiknek pedig hívő uraik vannak, azokat meg ne vessék, mivelhogy atyafiak, hanem annál inkább szolgáljanak, mivelhogy hívők és szeretettek, kik a jótevésben buzgólkodnak.” (1Tim 6,1-2)
A kommunista ideológia atyja, Marx Károly a vallást a nép ópiumának nevezte. Az ópiumot ugyanis az ő korában sűrűn alkalmazták fájdalomcsillapítóként, de orvosságként, tehát a betegség gyógyítójaként hasznavehetetlen volt. Szerinte a keresztyénség ugyan vigaszt ad, s ezzel elviselhetőbbé teszi az életet, de jobb esetben sem gyógyítja a társadalmi bajokat, sőt meg is erősíti a társadalmi igazságtalanságokat, amikor a fennálló rend elfogadására szólít fel.
S valóban, a keresztyénség, amely a Római birodalom valóságában született, nem tűzte ki célként a társadalmi rend felforgatását. A korra jellemző rabszolgatartást illetően sem. A Jézus által hirdetett felebaráti szeretetet nem úgy értelmezte, hogy az a rabszolgaság eltörlésének követeléséhez, vagy erre irányuló harcos forradalomhoz vezessen. De miközben elfogadta az úr-szolga viszonyon alapuló társadalmi rendet, mégis egy csendesen terjedő forradalom hordozója lett. Hiszen a római jog szerint a rabszolga nem volt jogokkal rendelkező személy, csupán gazdájának tulajdona. Az egyház azonban a szolgáknak is hirdette az evangéliumot és őket, a semmivel nem rendelkezőket is a Krisztussal való teljes közösségbe hívta és fogadta be.
Ez a hívás a meglévő viszonyok mellett is az egyenjogúvá tételüket jelentette. Ahogy a Galatákhoz írt levélben fogalmaz Pál: Krisztusban többé nincs szolga vagy szabad, hanem mindnyájan egyek (Galata 6,28). A korinthusiaknak pedig azt írta, hogy a hívő rabszolga az Úr felszabadítottja, miközben a hívő úr is Krisztus rabszolgája (1Kor 7,22). A világban elfoglalt különböző helyük ellenére a keresztyének mindnyájan szabadok és egyenlő méltósággal rendelkeztek, mert minden emberi hatalmasságnál nagyobb Úr szabadította fel őket, mégpedig Krisztus. De ez a szabadság felelősséggel jár: az emberek szolgálata helyett Krisztus szolgái, aki az Ő drága vérével vette meg őket.
A szabadság tehát felelősséggel jár: az evangélium megbecsülésének felelősségével. Ez pedig abban is meg kell, hogy nyilvánuljon, hogy nem okozunk botránkozást: a szolgák úgy szolgáljanak, hogy Isten neve ne káromoltassék. Tehát ne adjanak alapot arra, hogy a krisztusi hitet miattuk gyalázzák a pogány urak, mintha semmire sem jó, kötelességeiket elhanyagoló, megbízhatatlan szolgák lennének. Forgolódjanak becsülettel az állapotukban, hogy az evangéliumnak jó hírt szerezzenek.
Ha pedig olyan áldásban részesültek, hogy a földi uruk is hívő, akiknek szintén meghagyta az apostol, hogy emberségesen bánjanak a szolgáikkal, hiszen maguk is Krisztus szolgái, ezzel a szolgák ne éljenek vissza, hanem annál inkább mutassanak tiszteletet.
Ma már, a tájainkon legalábbis, nincsenek a korabeli értelemben vett úr-szolga viszonyok. Az, amit a keresztyénség kezdettől fogva tanított az emberi méltóságról, szépen-lassan utat tört magának az emberi gondolkodásban. Marx állításával szemben a keresztyénség nemcsak fájdalomcsillapítóként szolgált, hanem láthatóan képes gyógyítani is a bajt. Igaz, ezt nem társadalmi felfordulással éri el (végülis, mi a magunk bőrén tapasztalhattuk meg, hogy mennyire hozott „felszabadulást” a marxizmus), hanem a szíveknek az Istennel való közösségbe való visszaállításával. Mert az emberi bűn miatt nincs tökéletes társadalom, de mégis érezhető a változás ott, ahol Krisztus uralkodik: nem a politikusok által, hanem az emberi szívekben.
De a lényeg, hogy csak úgy lehetünk igazán szabadok, ha életünk Urának Krisztust ismerjük el. Ez a szabadság azonban arra kell, hogy vezessen bennünket, hogy megbecsüljük azt, akitől kaptuk, és akiben megáll a szabadságunk. Ez pedig azt is jelenti, hogy úgy élünk, hogy az evangélium valóban jó hír legyen, valóban jó hírnevet szerezzen Krisztusnak. Azaz mindenféle viszonyainkban (családi, munkahelyi, iskolai, stb. viszonyainkban) becsülettel és szeretettel forgolódjunk.
Fohász: Köszönjük, Urunk, hogy szabadságra hívtál el bennünket! Add, hogy hálával és felelősséggel éljünk vele, hogy dicséretet szerezzünk nevednek!
„1. Mily jó, ha bűntől már szabad, / Az Úr szolgája vagy; / A bűn szolgája gyáva rab, / A Krisztusé szabad.
4. Már szolgád lettem, Jézusom, / Ki értem áldozál; / Más uram nincsen, jól tudom, / Mert bűnből kihozál.” (RÉ21 761. dics.)