„Zarándokének. Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az Ő útjain jár.“ (Zsoltárok 128,1)
A 128. zsoltár, mely egyben zarándokének is, egy izraeli átlagos parasztember életéről szól. Az ő családját mutatja be, melyben ott van a feleség, mint a termő szőlőtő, gyermekei, mint az olajfacsemeték. Azonban hiába volt szép, rendezett családja, hiába volt meg mindene, az ilyen ember sem érezhette magát mindig, minden kürülmények között boldognak önmagában. Azért kezdődik így a zsoltár, hogy rámutasson, az igazi boldogság az Úrral való kapcsolatból ered. Idegen elnyomók, súlyos adók nehezítették az életet, amely megélhetés szempontjából az időjárás viszontagságainak is ki volt szolgáltatva. Egy terméketlen esztendő, aszály, vagy más természeti csapás könnyen bizonytalanná tehette a mindennapi életet. Bizony megállapíthatjuk, hogy önmagában az átlag paraszti élet nem volt felhőtlen. S közben ugyanúgy, mint a mai ember, kereste a boldogság alapját. És mikor máskor is fogalmazódott meg benne a boldogság alapja, mint éppen a templom felé közeledve?
Minket is sok minden terhel a mindennapokban. Van, akit betegség gyötör, gyász szomorít, vagy a sok számla kifizetésének gondja emészt. És bizony, hiába vannak mellette szerető szívek, áldott család, a mai ember sem mindig boldog. De mi a boldogság alapja? Az Úr félelme és az Ő útjain való járás - fogalmazza meg a zsoltár.
Az Úr félelme nem azonos az Istentől való félelemmel. Sokkal inkább jelenti azt, hogy tisztelem, feltekintek rá, keresem a vele való kapcsolatot, amit igyekszek ápolni és tőlem telhetőleg tisztán tartani. Az Istent félő ember sem él gondtalan, felhőtlen életet, mégis boldog, vallja a zsoltáros és tesznek arról bizonyságot megtért, Istennel járó emberek. Feltehetjük azonban a kérdést: miért ad boldogságot az istenfélelem? Mert, aki az Úrral élő kapcsolatban van, az hálás Neki. Nem azt nézi, ami nincs, hanem azért ad hálát, amije van. Tudja, hogy van szerető Atyja, akiben bízhat, akire építhet. Mi a hasznunk Isten gondviselésének megismeréséből?- teszi fel a kérdést a Káté is. És azt a feleletet adja, hogy bajainkat csendesen tűrjük, örömeinkért hálásak vagyunk, a jövőről pedig nem aggodalmaskodunk, mert jó Atyánk gondoskodik rólunk. Vagyis úgy gondolom, hogy ami az istenfélő embert boldoggá teszi, az a HÁLA. Amit, az Isten nélkül élő ember nem ismer, mert javait, örömeit önmagának tuajdonítja, bajaiban csak panaszkodni tud, s a jövő felől szüntelen aggodalom tölti be szívét, életét. Milyen különböző a kettő. S ennek a különbségnek a gyökere az istenfélelem. „Valóban nagy nyereség az istenfélelem, megelégedettséggel“‘- tanítja az Írás.
A másik, ami szorosan az istenfélelemhez tartozik, vele együtt jár, olyan a kettő kapcsolata, mint az érem két oldala, csak együtt lesz teljes, egész, ez pedig: Az Úr útjain való járás. Amikor ezen elmélkedem, szinte akaratlanul is az 1. zsoltár tanítására gondolok, mint ennek az útnak fő jellemzőire. Az Úr útjain haladó ember nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székébe. Éppen ellenkezőleg az Úr törvényében gyönyörködik, és az Ő törvényéről elmékedik éjjel és nappal. Olyan, mint a juh, mely folyton a pásztor nyomdokaiba jár. „Az Úr az én Pásztorom“- vallja a zsoltáros. És szintén hasonló gondolatokhoz jutunk, mint amit fentebb megfogalmaztunk. Az Úr vezérli, Tőle függ minden java, Neki mond hálát mindenért és nem önmagában bízik, amikor jövendőt tervez, hanem az Úrban. Ehhez azonban feltétlen szükséges, hogy ne csak a templomban ragaszkodjunk az Úrhoz, de éjjel-nappal, ahogy a zsoltáros írja, az Ő nyomdokaiban járjunk.
Akinek ez a két feltétel, az Úr félelme és az Ő útjainak követése a lételeme, a zsoltár és az egész Szentírás bizonyságtétele szerint, az a boldog ember.
Fohász: "Ébren vagyok virradatkor, és fohászkodom, Igédben reménykedem. Ébren van szemem az éjszakai őrváltáskor is, és elmélkedem ígéreteiden. Hallgasd meg szavamat kegyelmesen! Uram, döntéseiddel éltess engem!" Ámen! (Zsoltárok 119,147-149)
Az oly emberek nyílván boldogok, / Kik igazsággal járnak életükben, / Isten törvényére vagyon gondjuk, / És aszerint élnek minden időben, / Szent bizonyságit akik megőrzik, / És az Istent szívük szerint keresik. (RÉ 119,1)