„Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.” (Ef 4,25)
Annak idején nagy port, vagy sokkal inkább vihart kavart a magyar politikában az öszödi beszéd. Az szocialista kormány népszerűségének összeomlása, és a Fidesz két évtizedes felemelkedése összetettebb folyamatok eredménye volt, de a szimbólumává ennek mégiscsak az vált, hogy nyilvánosságra került: a kormány a választások megnyerése érdekében a kormányfő saját bevallása szerint is végighazudta a kormányzást.
Ezt a példát azért hoztam fel, hogy érzékeltessem, rosszul reagálunk rá, hogyha nyilvánvalóan hazudnak nekünk. Mert bár szeretünk jót hallani, de van bennünk egy elemi vágy arra is, hogy tisztában legyünk önmagunkkal és a világunkkal, hogy ne csapjanak be minket a saját kárunkra. Szükségünk van arra, hogy bízhassunk abban, hogy a politikusok jó irányba viszik a közös dolgainkat. Még inkább szükségünk van arra, hogy megbízhassunk a hozzánk közelállókban: a családtagjainkban, barátainkban, hitben testvéreinkben.
Pál apostol tehát nem véletlenül írja, hogy vetkőzzük le a hazugságot, s szóljunk igazságot egymással. Alapvetően azt a bizalmi légkört akarja megerősíteni a gyülekezetben, hogy támaszkodhatunk a másik szavára. Merthogy Pál apostol, amikor azzal indokolja az igazságmondás szükségét, hogy egymásnak tagjai vagyunk, akkor a Krisztus-test, az egyház valóságára utal, amelynek a feje Jézus Krisztus. Az a Jézus, aki önmagáról azt mondja, hogy Ő az út, az igazság és az élet. Éppen ezért, amikor igazán beszélünk egymással, akkor tulajdonképpen hozzá hasonulunk.
De ez nem úgy van, hogy van valami, amit igazságnak gondolunk, s ha ezt kimondjuk, akkor teljesítjük az Ő akaratát. Az ember önmagában véve csak tapogatózik afelől, hogy mi a valódi. Könnyen tud hazugságban élni, de csak akkor tud az igazságra rálelni, s azt képviselni, ha Jézusban él, aki nemcsak azt mondja, hogy Ő maga az igazság, hanem ugyanabban a mondatban azt is, hogy Ő az élet. Az igazság nem elvont idea, nem is csak a tényeknek való puszta megfelelés, az igazság élő valóság, amelynek formálnia kell az életünket. Ha ez történik a szívünkben, akkor tudunk megfelelni az Ige követelményének.
Merthogy számtalan helyzet van, amikor nem egyértelmű, hogy mi a helyes. Ha rossz szándékkal kutakodnak nálunk valaki után, akkor nyilván nem az az erkölcsös, ha eláruljuk őt. Mint ahogy Ráhábnak sem vált bűnére, hogy becsapta Jerikó királyát az izraeli kémek megmentése érdekében. Vannak helyzetek, amikor Krisztus ismerete többet követel, minthogy pusztán a tényekhez ragaszkodjunk.
De ez nem jelenti azt, hogy Krisztus a hazugság szolgája. Inkább azt jelenti, hogy alapvetően őszintén éljünk. S ha adódnak kritikus helyzetek, akkor azokat ne könnyelműen vegyük, hanem Krisztusban megtusakodva. Csak így lehetünk azonosak az elhívásunkkal. Mert a megelőző versben az új emberről beszél Pál, amely az igazság szentségében teremtetett. Ha az Ige követelménye szerint ezt az Isten által alkotott új embert öltjük magunkra, akkor megtaláljuk annak a módját, hogy hogyan fejezzük ki az életünkben az igazságot. A lényeg, hogy ahogy mi is támaszkodhatunk Isten ígéreteire, úgy legyünk mi is támasz másokra, hogy megbízhassanak a szavainkban, és hogy általuk épüljenek.
Fohász: Urunk, vezess bennünket a Te igazságodban, hogy igazán szólva építhessük egymást!
„Szívem vallástételét / Jó lelkiismerettel / Megtartom, s adom jelét / Kegyes és szent élettel, / Hogy életem folyása / Légyen másnak lámpása.” (RÉ21 245,5)