„Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani.” (Lk 19,40)
A virágvasárnapi igehirdetések egyik közhelye (s ezt most nem negatív értelemben értem), hogy azok, akik felsőruhájukat az útra terítve, pálmaágakkal és énekelve üdvözlik a Jeruzsálembe szamárcsikón bevonuló Jézust, néhány nappal később, Nagypénteken már „feszítsd meg”-et kiáltoznak Pilátus előtt.
Az emberi szív állhatatlan és megbízhatatlan, nem túl nehéz szembe fordítani azzal, akiért korábban rajongott. Mégis, azt gondolom, hogy nem ugyanazok voltak azok, akik Jézust bevonuláskor ünnepelték, és azok, akik keresztre feszítését követelték a helytartótól. Lukács evangélista szerint a bevonuláskor tanítványok sokasága énekelte a Hozsannát. Olyan emberekről van szó, akik, ha nem is feltétlenül kezdettől, de követték Jézust a Galileából Jeruzsálembe vezető úton. Látták Jézus csodáit, hallgatták tanítását. Követői voltak Jézusnak, akik az emmausi tanítványokkal együtt azt remélték, hogy Ő fogja megváltani Izráelt. Megvallom őszintén, nehezen tudom elképzelni, hogy ők, akik előtt szóval és tettel is igazolta magát Jézus, egyik napról a másikra a legkínosabb halált követeljék a számára. Máshol kell keresnünk az elítélését kívánókat.
Azt olvassuk az evangéliumokban, hogy Jézus ellen már a Nagytanács előtt, tehát mielőtt Pilátus elé került volna, sokan tettek hamis tanúságot. Ahogy ma is látjuk, hogy az evangéliumot sokan nem fogadják be, úgy abban a korban is igaz volt, hogy sok embert lehetett találni, akik ellenségesen, vagy legalábbis közönnyel fogadták Jézust Jeruzsálemben. Nem lehetett hát nehéz tehát felbujtani az arra fogékonyakat, hogy ne Jézus, hanem a másik nevezetes fogoly szabadon bocsátását kérjék. Lehet, ők voltak akkor kevesebben, de ők voltak egyben a hangosabbak.
Joggal feltételezhetjük, a helytartói palota előtt voltak Jézussal szimpatizálók is. Még az is lehet, hogy többségben voltak. Csak a döbbenettől, a félelemtől megnémultak. Nem először és nem is utoljára fordult elő, hogy egy hangos kisebbség szava a meghatározó. Mert a többség, vagy legalábbis az igazak nem mernek megszólalni.
Amikor virágvasárnao a farizeusok azt kérik Jézustól, hogy hallgattassa el a tanítványait, Ő azt feleli: „ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”. Nos, a tanítványok a kereszttel szembesülve elhallgattak, némává váltak. De ami Jézussal történik, nem marad visszhang nélkül. Kiáltanak a Golgota kövei, és az emberek, akik látják Jézus halálát, mellüket verve térnek meg otthonaikba, hogy aztán pünkösdkor az apostolok igehirdetése tegye nyilvánvalóvá számukra, hogy Jézus a megígért Messiás, aki elvégezte váltságművét. Kiáltott a Jézus sírjáról elhengerített kő, hogy a tanítványok szíve megnyíljon a Feltámadott-tal való találkozásra. És kiáltottak négy évtizeddel később a lerombolt Jeruzsálem kövei, hogy a földjét, a világának biztos pontját elveszítő zsidóság számos tagja megértse, hogy a menedéket ebben az otthontalan világban Krisztusban találja meg.
Gyakran vagyunk úgy mi is, hogy elnémulunk, pedig tudjuk, hogy szólnunk kellene. De el se tudjuk képzelni, hogy milyen élettelennek tűnő kövekkel kikövezett úton vezeti Isten az embereket, hogy meghallják az őket hívogató szót. A Prédikátor könyvét parafrazálva: van ideje a kövek kiáltásának, de utána eljön az ideje a mi bizonyságtételünknek is. Bízhatunk benne, hogy Istennek számos eszköze és hatalma van arra, hogy magáról bizonyságot tegyen. De kérjük el Tőle azt, hogy amikor kell, amikor eljön az alkalmas idő, akkor mi is bekapcsolódjunk az Őt dicsérők kórusába.
Virágvasárnap szükség volt a tanítványok énekére, hogy felbolyduljon a város, s Jeruzsálem lássa, hogy itt valaki rendkívüli jön. Nagypénteken azonban mintha Isten tapasztotta volna be a szájukat, mert Jézus azért jött, hogy a kereszthalált elszenvedje. Pünkösdkör azonban, amikor megértették Jézus életét és halálát, újból megnyitotta a szájukat, de nemcsak azt, hanem elsősorban a szívüket, hogy hirdessék az evangéliumot. Bízzuk mi is magunkat Istenre, hogy a kellő időben ne maradjunk némák. S bízzuk felebarátainkat is Őrá, hogy Ő legyen az, aki végső soron mindenen keresztül megszólítja és életre vezeti őket.
Fohász: Urunk, köszönjük, hogy a Rólad szóló bizonyságtétel sosem némul el! Add, hogy az életünk, akár szavakkal, akár a tetteink által, ennek a bizonyságtételnek az eszköze legyen minden időben!
„Ne félj tehát, kicsiny csapat, / Ha rád felleg borul. / Kegyelmet rejt, s belőle majd / Áldás esője hull. / Bízzál az Úrban, rólad ő / Meg nem feledkezik, / Sorsod sötétlő árnya közt / Szent arca rejtezik.” (RÉ21 770,2)