„Amikor Betániában a leprás Simon házában volt, és asztalhoz telepedett, odament egy asszony, akinél valódi és drága nárdusolaj volt egy alabástromtartóban, és az alabástromtartót feltörve ráöntötte az olajat Jézus fejére. Némelyek pedig maguk között bosszankodtak: Mire való az olajnak ez a pazarlása? Hiszen el lehetett volna adni ezt az olajat több mint háromszáz dénárért, és a pénzt szétosztani a szegényeknek. És korholták az asszonyt, de Jézus ezt mondta: Hagyjátok őt! Miért bántjátok? Bizony jót tett velem. Mert a szegények mindig veletek lesznek, és amikor csak akarjátok, jót tehettek velük, én azonban nem leszek mindig veletek. Azt tette, ami tőle telt: előre megkente a testemet a temetésemre. Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az Ő emlékezetére.“ (Márk 14,3-9)
A fenti történet közvetlenül virágvasárnap előtt történt, mint ahogy mi is most egy héttel vagyunk virágvasárnap előtt.
Jézus a poklos Simon házánál leült az asztalhoz. Odament egy asszony és megkente fejét egy valódi és drága nárduslolajjal. Ilyennel szinte minden hithű zsidó rendelkezett. Ahogy ma többen, főleg az idősebbek takarékoskodnak a temetésükre, hogy ne terheljék majd a kiadásokkal családjukat, akkoriban haláluk utáni bebalzsamozásukra előre kenetet vásároltak. A szentíró megjegyzi, hogy valódi és drága olajról van szó, amelyet háromszáz dénárért is el lehetett volna adni. Ezért a jelenlevők - János megjegyzi, hogy Júdás - bosszankodtak. A háromszáz dénáros ár, amennyiért ezt a kenetet el lehetett volna adni, egy napszámos éves bére volt. Máriának is volt ilyen kenete. Minden bizonnyal sokáig tartott összegyűjtögetni az árát és ezért nagy becsben tartotta. Azonban még ettől is nagyobb becsben tartotta Jézust, akire „rápazarolta“ azt.
Itt jön elő egy gondolat, mégpedig az adakozás gondolata. Vannak, akik ismerve Jézus áldozatának felbecsülhetetlen értékét, pénzt, időt, fáradtságot nem ismerve áldoznak Jézusra, és vannak, akik szerint ez túlzás. Gyakran megtörténik, hogy az emberek magukban megbírálják mások áldozatának mértékét, és ha nyilvánosan nem is vallják meg, értékelik azt kevésre, vagy éppen sokra. Az ott levők is így értékeltek. Mire való az olajnak ez a tékozlása? Ők felháborodásukat nyilván ki is fejezik és korholják az asszonyt. Milyen jól ismerik az árat, amit az asszony Jézusra költ, és milyen jól tudják, mit kellett volna Máriának cselekednie inkább az olajjal. Tudnának spórolni Mária adományával, mint ahogy ma is sokan tudnának spórolni mások adományával, idejével.
Jézus azonban pártfogásába vette az asszonyt. Miért bántjátok Őt? Azt tette, ami tőle telt. Milyen jó lenne így áldozni ma is Jézusnak. Ő tudja, kitől mire telik. És tudja, megtesszük-e ami tőlünk telik? Ez az asszony megtette. És hányszor éppen azért nem tesszük meg, ami tőlünk telne, mert félünk a megszólástól. Ez az asszony nem számolgatott. Szerette Jézust és többre becsülte mindennél. Mint ahogy Jézus is szerette őt, és nem csupán védelmébe vette, de nem sokkal később érte is feláldozza önmagát. Mert Jézus is megtette érte és mindnyájunkért ami Tőle telt. Ő sem mérlegelt, nem számolgatott, de ment egyenesen a keresztre. És kifejezi: Előre megkente az én testemet a temetésemre. Tudjuk, hogy amikor húsvét hajnalán az asszonyok mennek megkenni Jézus testét, Ő már nincs a sírban, és nem tudják iránta való kegyeletüket ilyen módon kifejezni, mert már nincs rá szükség. Ezért nagy dolog, amit ez az asszony tett. Előre megkente Jézus testét a temetésre. Mert vannak szolgálatok, amiket csak a megfelelő időben lehet elvégezni. Áron is megvegyétek az alkalmakat, mert a napok gonoszak - olvassuk az Igében. És ez az asszony pontosan ezt tette. Ezért nem mérlegelt: Megéri-e, és ezért tudott sokkal többet adni, mint az ottlévők.
Jézus megjegyzi, bárhol a világon, ahol hirdettetik majd az evangélium, amit ez az asszony cselekedett, azt is hirdetni fogják az Ő emlékezetére. Lehet, sőt könnyen el tudom képzelni, hogy mindezzel az asszony nem számolt. Nem gondolt azzal, hogy Jézus testét előre megkeni a temetésére, sem azzal, hogy tette örökre emlékezetben marad. Ha nem tudjuk is, pontosan mit miért teszünk, hasonlóan az asszonyhoz, ne sajnáljuk mindenkor megtenni azt, ami tőlünk telik.
Fohász: Drága Urunk! Áldott légy, hogy amikor feláldoztad magad értünk, nem számítgattál: megéri-e, de Atyádnak engedelmeskedve mentél a keresztre. Add, hogy mi se számítgassunk, de tegyük mindenkor, ami tőlünk telik. Ámen!
Szívemet töltse be Kegyelmed ereje Buzgósággal! / Meghaltál érettem: Add: szívem s életem. / Teérted éghessen Forró lánggal. (RÉ21 728,2)