„Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.“ (Jeremiás 31,3)
Amikor a próféta ezt az igét mondja, amely Isten határtalan szeretetét és az ebből származó hűségét hirdeti, Izrael éppen Isten büntetését érzi magán. A nép színe-javát elhurcolták Babilóniába a templom kincseivel és csodálatos felszereléseivel együtt. A templom maga romokban hever, a nép otthon maradt része pedig szintén reménytelennek és kilátástalannak látja helyzetét, holnapját. Isten Igéje ekkor szólal meg Jeremiás ajkán, s hirdeti meg Isten örökkévaló hűségét, szeretetét.
A jó napokban könnyű Isten szeretetére gondolni, de a csapások, próbák súlya alatt ez bizony nehéz. Izrael népe ilyen kilátástalan helyzetben van. Látják bűneiket és érzik, hogy Isten a bűnt megbünteti, csak épp azt nem tapasztalják, hogy a bűnöst határtalan, el nem múló szeretettel szereti. Ő azonban elküldi prófétáját, aki ezt hirdeti Isten népének. Ők Isten tulajdonába vett népe, amelyet Isten kiválasztott magának szeretetéből, és ez a nép mindeddig ebből a szeretből élt és él. És noha most Isten büntető ostorának csapása alatt roskadoznak, és utolsó szál reménységüket is elvesztik, hangzik feléjük a biztatás, és ezzel együtt a hazatérés, az építkezés idejének ígérete.
Az Úr az Ő szeretetét hirdeti népe felé. Azt mondja: „Örökkévaló szeretettel szerettelek“. Isten szeretetének jeleit a nép jelen helyzetéből nehezen olvassa ki. És éppen ezért elsősorban a múltba kell tekintenie. Látnia kell, mit tett már ezzel s néppel a múltban, és felhangzik a reményteljes jövő ígérete is, amelyből a nép érezheti, hogy Isten szeretetének jeleit nem csupán a nép történelméből, de jövőjében is láthatja. Isten most is, az idegen nép hatalma alatt roskadozva is, szereti ezt a népet és hívja, vonzza magához a megpróbáltatások által is. A jelen szenvedéseit is arra használja, hogy most rámutat ennek a határtalan, örök, hűségéből adódó szeretetére.
A Diakóniai Központba is gyakran néznek be ilyen reménytelen helyzetben lévő emberek. Mert valami csapás érte őket, vagy az életük került a mindennapok perifériájára és kilátástalannak, reménytelennek látják helyzetüket. Ilyenkor általános meglátásukká válik, hogy másoknak sokkal könnyebb az életük mint nekik. Az elesett ember örök kísértése ez. Miért engedte meg ezt vagy azt az Isten? Hogyan tekintsek Isten szeretetére, amikor éppen roskadozok a terhek alatt? S ilyenkor elhalványul Isten örök szeretetének fénye, amelyet a lefényesebben Jézus Krisztus áldozatából láthatunk. A jövő mássá, szebbé létele szintén kérdéses. Mi lehet ilyenkor a megújuló remény más alapja, mint a jelenben is valóságos isteni szeretet? Mert nincs, és nem lehet olyan válsága, mélysége az emberi életnek amelybe ne csendülhetne bele Isten szeretetének, hűségének hirdetése. És aki ezt meglátja, aki tudatosítja, hogy a mélységekben is, sőt azok által is Isten hűségesen vonja magához az embert, azt betölti a remény, sőt Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadásának élő reménysége. Az a tudat, hogy az Úrnál a szeretetből fakadó hűség mindig győz, és lehet, hogy most nehéz a helyzetük, Ő most sem hagyja magukra őket, s lehet, hogy mások által, de gondoskodik róluk. Nem hagyta és nem hagyja el Övéit, sőt kitartóan hívja magához örökké tartó szeretetéből.
Fohász: „Segíts meg, Istenem, mert nyakig érnek a vizek. Feneketlen iszapba süllyedtem, nincs hol megállnom. Örvénylő vizekbe estem, elsodort az ár. De én hozzád imádkozom, Uram, a kegyelem idején, Istenem. Nagy szeretettel hallgass meg, hűségesen segíts meg! Ámen! (Zsoltárok 70,2-3.14)
Pusztai Zoltán
Ha midőn atyai vesszejét felvonja ellenem, / S bölcs dorgálásának erejét kelletik szenvednem: / Akkor is lankadott szívemet Szentlelke bíztatja / Hogy rajtam lévő veszélyimet javamra fordítja.
Reménységem neveli bennem, S bizonyossá tészen, / Hogy végre jutalmam önnékem Örök élet lészen, / Melyre is készíti lelkemet, És hívja magához, / Hogy szabjam egész életemet Szent akaratjához. (RÉ48 201,4-5)