„… Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé… Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad.” (Ézsaiás 40,6.8)
Ézsaiás próféta könyvében s 40. résztől kezdve szó szerint egy új időszámítás kezdődik, hiszen az ítéletes próféciák után Ezékiás és az időben közeli királyok idejéből, az asszír fenyegetettség korából átkerülünk jó kétszáz évvel későbbre, az Úr ítéletének beteljesedése és letelte korára, a babiloni fogság végére. Amitől az északi országrész, Izráel királysága megsemmisült, attól a Dél, Júda királysága még megmenekült, az asszírok a maguk idejében nem tudták bevenni Jeruzsálemet, az Úr megszabadította a várost. De bűneiről nem feledkezett meg, s az ítélet valamivel több mint egy évszázad után bekövetkezett egy új mezopotámiai birodalom, Bábel által: a várost, s benne a templomot felégetik, az ország nemeseit, ma úgy mondanánk, elitjét idegen földre deportálják.
De a babiloni hatalomnak is meg vannak számlálva a napjai, s abban az időben, amelyre Ézsaiás próféta szavai szólnak, már tisztán látszik, hogy vége van, valami új kezdődik. S valóban, az új hatalom, a Perzsa Birodalom királya megengedi a zsidóknak, hogy visszatérjenek őseik földjére, s újjáépítsék az országot, benne Jeruzsálemmel és az Úr templomával. Az átmeneti időszakban, amikor még a fogság kenyerét eszi a nép, s a csüggedés ideje után még hihetetlennek tűnik a nemsokára bekövetkező szabadulás, hangzik a próféta szava Istentől: „vigasztaljátok népemet!”
Ebben az összefüggésben az igénkben idézett gondolat is a vigasztalás megerősítését szolgálja. „Minden test csak fű… elszárad a fű” – ez a kijelentés hervasztóan hangzik, hiszen a mulandóságunkra mutat rá. De ezek az igék elsősorban nem a zsidók mulandóságát hirdetik, hanem ezzel együtt a fogva tartóikét is. Bizony, Babilon is csak fű. Lehet, hogy hatalmasnak, legyőzhetetlennek látszik, olyan őserdőnek, amely áthatolhatatlan, de Isten erejével szemben csak hervadásra ítélt virág. Amikor Isten úgy akarja, vége van a kilátástalannak tűnő fogságnak. S mert Ő ítéletében is kegyelmes, ezért megszabja az idejét a szabadulásnak és az új kezdetnek.
Hasonlóan történik a mi életünkben is. Nemzeti létünk során megtapasztaltuk idegen hatalmak uralmát felettünk, de azt is, hogy ezek alól Isten megszabadított minket. Egy ilyen, szinte váratlanul érkező fordulatot élhettek meg nem is olyan régen, ’89-ben a ma élő idősebb nemzedékek. De a személyes életünkben is bízhatunk benne, hogy azoknak, akik ellenséges érzületükkel, és nálunk erősebb voltukkal fenyegetnek bennünket, bizony csak ideig-óráig van hatalmuk felettünk. Mert a végső hatalom Istené, egyedül Tőle függünk. Ezért nem kell csüggednünk semmilyen élethelyzetben, mert ez igaz az emberekre, s igaz a nem emberi ellenségeinkre, mint például a betegségek, a szegénység, stb.
A mulandóság ítélete kimondatott mindenre. Ugyanakkor ezt nem csak abban tapasztaljuk meg, hogy a rossz ideig-óráig tart csupán, mert az sem természetes, hogy a jó kitart. S végső soron a mulandóság ítélete ránk is kimondatott. Egyedül Isten és az Ő igéje örök. A nagy csoda az, hogy Jézus Krisztusért ez az Ő örökkévalósága a javunkra van. Mert Ő irgalmas, s minden esendőségünk ellenére a megváltás kegyelmével fordul hozzánk. Ez az Ő ígérete, ami örökké fennmarad. Önmagában nem természetes, hogy a rossz után jobb következik. Az Ő hatalmas és erős szeretetéből fakad, hogy nem pusztán megkönnyebbülést hoz az életünkbe, hanem mindent javunkra fordít. Hogy már itt a földön az örök üdvösség reménységében élhessük életünket, mert legyőzte legnagyobb ellenségünket, a bűnt és a halált. Ez a reménység, ha Benne bízunk, nem szégyenül meg, mert az Ő szilárd ígéretén alapul, amit életünk során számtalanszor megerősít, nemcsak külső jelek, hanem szívünkbe kiárasztott szeretete által is.
Ádvent kezdődik. Annak a titoknak az ünneplésére készülünk, hogy Jézus Krisztusban az Isten Igéje emberré lett. Azaz az Örökkévaló magára öltötte a mulandót, hogy a mulandó voltunkat örökkévalósággal ruházza fel. Kapaszkodjunk hát az igébe, mint lelkünk egyetlen biztos horgonyába, hogy Isten átvezessen bennünket minden próbatételen, a legvégsőn is, át az örök országába.
Fohász: Köszönjük Urunk, hogy Te örök kősziklánk vagy, aki szabadulást ígérsz, s ez az ígéret kezedből biztos. Kérünk, taníts bennünket, hogy ne magunkban bizakodjunk, hogy aztán szembesüljünk saját mulandóságunkkal, hanem egyedül Terád támaszkodjunk, hogy elnyerjük az örökkévalóságot!
„Igaz Isten, ígéretedben / Változhatatlan valóság! / Amit a te szent beszédedben / Megmondasz, az mind igazság. / Könnyebb megavulni, / Végképpen elmúlni / A természetnek, / Mint semmibe menni / Az igaz, isteni, / Szent ígéretnek.” (RÉ21 394. dics. 1. v.)