Olvasandó: 1Thessz 5,1-11
A keresztyén hitnek kezdetektől fogva része Jézus Krisztus visszajövetelének várása. Valóban igaz ez az állítás? Ami az elméletet illeti, igen. Hiszen a Szentírás számos helyen, Jézus szavaitól kezdve az evangéliumokban az apostolok bizonyságtételén át a Cselekedetek könyvében és a levelekben, egészen a Jelenések könyvének próféciájáig, nyíltan beszél arról, hogy Jézus, bár most testben távol van tőlünk, vissza fog jönni, hogy helyreállítsa Isten országát. Ahogy az Apostoli hitvallásban megvalljuk: el fog jönni ítélni élőket és holtakat.
Ami azonban elméletben a keresztyén hit egyik alappillére, az a gyakorlatban sajnos nem feltétlenül meghatározó a mindennapokban. Az Újszövetség tanúsága szerint az első keresztyének még Jézus intenzív visszavárásában hittek, olyannyira, hogy több helyen is foglalkoznak az apostoli levelek ezzel a kérdéssel. De azóta eltelt közel 2000 esztendő, s az ígéret beteljesedése sehol, a világ folyik tovább, és néha olybá tűnik, hogy semmilyen ítéletre nincs kilátás, a jó nem nyeri el jutalmát, a gonosz büntetlenül élhet tovább gonoszságában. Az első keresztyének még élhettek Krisztus hamarosan bekövetkező megjelenésének várakozásában, de az azóta eltelt idő számunkra inkább azt mutatja, hogy az Úr számára – amint Péter apostol mondja – ezer esztendő annyi, mint egy nap. S bár időnként elfogja az emberiséget valamiféle apokaliptikus hangulat, és sokan hajlamosak felülni valamiféle újnak tűnő próféciának, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a világ folyik a maga medrében, a történelem halad előre. Minden változás ellenére is ez az állandóság határozza meg a gondolkodásunkat. Krisztus visszajövetelét bár nem tagadjuk, de annak várása nem is határozza meg a mindennapjainkat.
Pedig Krisztus közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Igaz ez nagyobb léptékekben, történelmi viszonylatokban is. Ha a végső ítélet még várat is magára, de Isten nem hagyta magára a világot, hogy a történelem folyjon, amerre akar. Már most ebben a valóságban is megmutatja ítéleteit. Elpusztíthatatlannak tűnő birodalmak, megdönthetetlennek tűnő rendszerek tűnnek el történelmi léptékkel nézve egy szempillantás alatt. Az egyik ilyen utolsó krízis, a szovjet birodalom szétesése csupán néhány éves folyamat volt. S most is az okos emberek megváltozó világrendről beszélnek, amikor az eddig biztosnak hitt dolgok kezdik érvényüket veszíteni, s új igazságok törnek maguknak utat. Bár sokan álmodoznak az ezeréves birodalomról, az emberiség történelmében semmi sem tart örökké, Isten már ebben a világban ítéletet mond a bűn felett.
De én most a személyes szféránkban szeretném közel hozni az Ige igazságát. A halál ugyanis egyáltalán nincs távol egyetlen embertől sem, annak vastörvénye utolér mindenkit. Egy-egy tragikus szerencsétlenség emlékeztet bennünket arra, hogy ez történhet úgy is, hogy egyáltalán nem számoltunk még vele. Már ennek figyelmeztetnie kell bennünket arra, hogy az életünk mulandó, ami ma van, az egyáltalán nem biztos, hogy lesz holnap is. Nem véletlenül kéri a zsoltáros a 90. zsoltárban: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90)
De a halál számunkra, keresztyének számára nem pusztán a mulandóságunk végső megpecsételése, ami arra tanít, hogy ragadunk meg minden pillanatot, amíg nem késő. Mi hisszük, hogy halálunkban Jézussal találkozunk, aki elénk jön, hogy örök üdvösségre vezessen. Amit látszólag „hiába” várunk 2000 év óta kollektíve, mint keresztyén egyház, az valósággá lesz a személyes életünkben: Krisztussal találkozunk a maga teljes valójában. Az jön elénk, akinek szenteltük az életünket látatlanba is, bár sokszor megtapasztalva hatalmas erejét.
Ez a találkozás ítéletet jelent a szó eredeti értelmében: a jó és a rossz szétválasztását. És mivel ez elkerülhetetlen, ugyanakkor számunkra ismeretlen módon jön el, akkor élünk bölcsen, ha mindig készen állunk letenni evilági életünket. De nem valamiféle rezignációval, mondván, hogy úgysincs a kezünkben a sorsunk, hanem boldog várakozással. Mert akinek Krisztus ismerete megszületett a szívében, az természetes módon vágyik arra, hogy ez az ismeret kiteljesedjen, és színről-színre látássá váljon. Az mindent ennek a boldog beteljesedésnek a fényében lát.
Ezt jelenti ébren lenni és készen állni Krisztus visszajövetelére keresztyén értelemben. Nem félelemből élünk ezután Istennek, s nem önmagunknak, mintha valami rettenetes dolog várna ránk, hanem azért, mert ez a természetes. Mert aki önmagát adta értünk, hogy életünk, örök életünk legyen, azzal vagyunk közösségben, vele élünk, akár ébren vagyunk, akár alszunk.
Fohász: Köszönjük Neked, Urunk, a reménységet, hogy Veled bizonyosan találkozunk! Kérünk, taníts úgy élni életünket, hogy ez a várakozás hasson át mindent.
„A mi szívünk csak tehozzád, Jézus, Isten Báránya, / Óhajtozik, híveidnek drága fényes aranya, / Mert halálunk megrontója, Örök életnek adója / Vagy egyedül, Krisztusunk, / Üdvözítő Jézusunk.
Szegény bűnös embereknek üdvösséges reménye, / Benned hívőknek öröme, boldogsága, szépsége: / Jövel, jövel hozzánk, kérünk, Mindenkoron légy mivélünk, / Mert csak te vagy Krisztusunk / És kegyelmes Jézusunk.” (RÉ21 617. dics., 1.3. v.)