Olvasandó: Róma 7,22-25
A Római levél 7. része második felének ezt a címet adták az új fordítás készítői: „A belső ember harca a benne lakó bűnnel”. A Károli-féle fordításban megadott cím is hasonló: „A belső és a külső ember harca”. Mindkét címadás helyesen ragadja meg a szakasz lényegét: a keresztyén élet egy állandó harc az emberi szívben. Mert a jóra törekszünk ugyan, de gyakran, sőt túl gyakran a rosszat cselekedjük, és ez állandó konfliktusokhoz vezet a lelkiismeretünkben.
Teológusok egy köre azt vallotta-vallja, hogy ez a harc, amit Pál apostol ebben a szakaszban leír, az az ember veleszületett harca. Bennünk van a jóra való törekvés, de a rossz is jelen van a világban, s a kettő harca határozza meg az életünket. Nos, az embert a kígyó azzal csábította el a paradicsomban, hogy ha eszik a tiltott gyümölcsből, jónak és rossznak ismerője lesz. A rossznak valóban ismerője lett abban az értelemben, ahogy azt a Biblia használja: belsőséges kapcsolatba került vele, a szívében vett lakozást a rossz szeretete. Jónak viszont azt nevezi, amit az önszeretetén keresztül annak lát. Az édenkerti kísértés is azzal teljesedik be, hogy az asszony jónak, kedvesnek és kívánatosnak látta az Isten által tiltott fa gyümölcsét. A világirodalom tele van olyan művekkel, amelyek az ember belső harcait írják le, de ezek a harcok a Szentírás szemüvegén keresztül gyakran csak az egyik és a másik rossz közötti küzdelmek. Az igaz harc az Istenhez való megtérés harca.
Mert, szemben a folyamatos kísértéseinkkel, a jó nem az, amit mi annak ítélünk, hanem amit Isten jónak nevez. A törvény is azért jó, mert Isten ilyennek ítéli. Pál apostolnál van egy kettőssége a törvény értelmének, amelynek kifejtésével a Római levélben végig küzd: a törvény egyszerre kárhoztat bennünket, és ilyen értelemben mondja a Korinthusiakhoz írt második levélben, hogy a betű öl. S valóban öl, mert ellenünk szegezi a vádiratot, hogy a bennünk uralkodó önzés miatt folyamatosan ellene cselekszünk. Ugyanakkor a szakaszunkban azt mondja Pál, hogy a törvény lelki, olyasvalami, ami nem elriaszt, hanem amiben gyönyörködni lehet, hogy mi magunk is hozzá hasonuljunk.
Jézusban, az életében, tanításában, halálában és feltámadásában a törvény betöltetett. Nem bennünket vádló külső iratgyűjtemény többô, hanem egy új élet ösvénye, amelyen járva szabadokká válunk. De csak akkor, ha nem Istentől elrugaszkodva értelmezzük azt, mert akkor csak félreértjük, s ez a félreértés tragikusan végződik, mert elrejti előlünk Isten üdvözítő ismeretét.
„Gyönyörködöm az Isten törvényében” – mondja Pál apostol. Az eredeti görög szövegben itt használt szót nehéz teljes értelmében visszaadni, az Újszövetségben sehol másutt nem fordul elő. De valahogy úgy kell értenünk, hogy ráhangolódunk. Merem írni, hogy élvezettel, mert ugyanabból a gyökből van a görög szó, mint a hedonizmus. Van, aki a testi élvezetekben látja az élete értelmét (s ha a testi szót bibliai értelemben használjuk, akkor tulajdonképpen minden ember ilyen), de mi Isten jó törvényében leljük meg azt az „élvezetet”, amely nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket.
Ez a ráhangolódás az újjászületés csodája. Igen, egész életünkben ott van a bűnre való hajlam, amely ellentétes ezzel a belső gyönyörködéssel. De Luther nem hiába mondta a 95 tételének első tételében, hogy a keresztyén ember élete naponkénti megtérés. Az a megtérés, amelyről a káténk azt tanítja, hogy az az óember, a bűnös természet megöldöklése, s az új ember megelevenítése. Ha megelevenítés, akkor az Istentől jön, mert az ember ugyan ölni tud, de életet adni nem. A megelevenítés Isten Lelkétől jön, amelyről a következő részben Pál bővebben is ír. De az életben megnyilvánuló útja ennek a megelevenítésnek az, hogy az Isten jóakaratának a szépsége betölti a szívünket.
Elmélkedjünk hát rendszeresen az Isten törvényén, úgy ahogy azt az egész Szentírásban kijelentette számunkra, s Jézus Krisztusban beteljesítette. S akkor nem a magunk választotta jó és a magunk által annak nevezett rossz harca fogja meghatározni az életünket, hanem ahogy Isten akaratára ráhangolódunk, úgy tisztul meg a szívünk is a rossztól. Ahogy a fonott kosár, amelyben vizet próbálnak vinni. A víz mindegyre kifolyik belőle, de ahogy újra és újra megtöltjük azt, szépen ki is mossa a szennyet a belsejéből.
Fohász: Köszönjük, Urunk, hogy te beteljesítetted a törvényt, és így az már nem vádol bennünket, hanem az életre vezető út ösvénye lett számunkra. Erősítsd meg bennünk az új embert, hogy a te igazságodban találjuk meg a gyönyörűséget.
„Szüntelen nékem gyönyörűségem / Vagyon csak a te parancsolatidban, / Te útjaidat gyakran említem, / Hogy el ne essem valaha azokban. / Szent igazságodban minden kedvem, / És te ösvényed én el nem tévesztem.” (119. zsoltár 8. v.)