„Kiváltom őket a holtak hazájából, megváltom őket a haláltól. Hol van a tövised, halál? Hol a fullánkod, holtak hazája? Nincs bennem megbánás!” (Hós 13,14.)
“Halál, hol a fullánkod?” - ismerős a keresztyén, és talán még a nem keresztyén olvasó számára is ez a mondat, hiszen a feltámadás reménységét erősítendő minden temetésen elhangzik. De a figyelmes szemlélő láthatja, hogy a fenti idézet nem az első korinthusi levélből, hanem Hóseás könyvéből származik. Pál apostol is innen idézi.
Érdekes változás megy végbe eközben az ige értelmezésében. Amíg Hóseás könyve a nép megváltásáról, kiváltásáról beszél, addig Pál már egészen személyessé teszi a megváltást, és egy emberre vonatkoztatja. Nem szokatlan jelenség a prófétai irodalomban, hogy a próféta a nép lelkét és tetteit úgy írja le, mintha egyetlen személyről volna szó.
Mégis érdekes kiegészítést ad az ószövetségi eredet az ige értelmezéséhez. Nemcsak az élet végét, de az élet kezdetét is említi: “Össze vannak gyűjtve Efraim bűnei, el vannak téve a vétkei. Szülési fájdalmak jönnek, de a gyermek nem tudja a dolgát; nem bújik ki időben az anyaméhből.” (Hós 13,12-13) A fejezet beszélője végig Isten, a próféta által. A megváltás ígérete és a megbánás hiánya is Istentől származik. A vétkeik ellenére megváltja őket a holtak hazájából, és nem bánja, hogy embert teremtett. Az Újszövetségben ez a megváltás egyetlen személyre, az emberré lett Isten Fiára korlátozódik, aki egyedüli megváltóként mutatkozik be.
A mai írásom elején a temetést említettem. De az olyan egzisztenciális kérdések, mint az élet értelmének keresése, az értelmes élet utáni vágy, nemcsak a halál közvetett érintésének hatására kerülhetnek elő, hanem akkor is, amikor úgy érezzük, hogy az életünk ideje túllépett a csúcsán, és innnentől csak lefelé vezet az út. Észrevehetővé válik a teljesítmény csökkenése, előkerül az eddig kihagyott lehetőségek sorozata, és a fölöttük érzett hiány vagy megbánás, ami együtt jár azzal, hogy megkérdőjeleződnek az addig biztosnak hitt értékek. Olyan érzéssé válik, mintha eltévednénk egy sötét erdőben.
A reménységet mégis az jelenti, hogy a Szentírás is megfogalmazza ezt a szorító kérdést, és az Úristen jelenlétébe utalja. Ezzel azt sugallja, hogy ha én elveszettnek is érzem magam, az Úristen tudja, hogy miben járok, és lehet, hogy éppen most nem látom az irányt, de életem mégsem céltalan, mert még így is Isten kezében van a megváltás.
Fohász: Köszönjük, Urunk, hogy életünk kilátástalannak tűnő időszakaiban is velünk vagy. Ámen.
Amint vagyok – nincs semmi gát, Kegyelmed mit ne törne át; / Hadd bízza lelkem rád magát –, Fogadj el, Jézusom! (RÉ21 713,5)