"Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!" (Zsolt 39,8)
A zsoltáros élete rövidségén elmélkedik. Megállapítja, hogy nincsenek emberi eszközei életének jobbá tételére. Így születik meg az ajkán a kétségbeesettség, a tehetetlenség és az eszköztelenség kérdése: Így tehát mit várhatok, Uram?
Az a tény, hogy a Szentírásban szerepel ez a nagyon is emberi érzésekből született kérdés, azt mondja nekünk, hogy imádságunkban helye van a nehéz kérdéseknek. A tehetelenség és reménytelenség állapotának sokféle kiindulási pontja lehet életünkben, de a végeredménye mindig az elakadottság és kilátástalanság állapota. Forrása lehet egy váratlan helyzet, de akár a tartós fogyatékosság állapota is.
Ilyen tehetetlenséggel találkozunk a bethesdai beteg esetében. Ezt az áthatolhatatlan falként magasódó akadályt az töri át, hogy ott megjelenik Jézus, és éppen őt szólítja meg: Akarsz-e meggyógyulni? Fontos ez a kérdés, mert a fejlődésbe és a változásba vetett hitet firtatja 38 év merev mozdulatlansága ellenében. A beteg ebben az esetben is őszintén vall helyzetéről: Uram, nincs emberem. Míg én várok, más ér oda.
Jézus pedig közli a megoldást: itt mindenki a víz megmozdulását várja, de te ne a vizet bámuld! Itt vagyok én, az Isten Fia, hogy meggyógyítsalak. Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!
Nem változtatom meg teljesen azt, aki eddig voltál, de reménységet adok, hogy a tehetetlenségből a cselekvés felé, a bizonyságtétel felé fordulj.
Ugyanezt a falat töri át a zsoltáros is, mintegy elűzve a reménytelenséget a mégis-reménység felkiáltásával: Egyedül benned reménykedem!
Ebben a kontextusban tehát nem az emberi erők kudarca után következő utolsó utáni lehetőség, hanem az első, amely Jézus Krisztusban van megalapozva. Az Isten Fia áldozatával ugyanis nem valami újat hozott abban az értelemben, hogy sokkal inkább visszaállította az eredeti kapcsolatot az Isten és ember között. Azt, amelyik eredetileg is megvolt az Éden kertjében.
Jézus Krisztus váltságműve túlmutat még a halál rettentő végességén is, és Isten örök dicsőségét és dicsőítését ígéri a benne hívők számára.
Fohász: Urunk, engedd megragadnunk a benned gyökerező reménységet! Ámen.
Földi jó és szerencse Mulandó, mint magunk, / De a hit drága kincse Örök és fő javunk; / Hitünk áll rendületlen, / Hogy Isten véd szüntelen: / Élünk vagy meghalunk. (RÉ21 718,4)