„Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége. Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad.” (Ézs 60,1-2)
„Sötétség borítja a földet” – mivel az advent mindig a téli időszakra esik, amikor korán sötétedik, s későn virrad, amikor a hosszú éjszakák mellett nappal is gyakran alig látjuk a Napot, különösen közel érezhetjük magunkhoz ezt az igét. Embere válogatja, de általában jobban szeretjük a nyarat, amikor hosszúak a nappalok, soká fenn van a Nap, s reggel nem kell sötétben ébredni, készülődni és iskolába vagy munkába menni. De a következő félmondat („sűrű homály a nemzeteket”) már jelzi, hogy itt nem a fény és a sötétség természetes váltakozásról van szó, amit a Föld saját tengelye körüli forgása okoz, s amely váltás hosszát bolygónknak a Naphoz képest elfoglalt pozíciója határozza meg, hanem más értelemben kell értenünk ezeket a szavakat.
Ha szöveg keletkezésének valószínűsíthető idejét nézzük, akkor azt a ma oly divatos „világrendváltás” szóval is jellemezhetnénk. Ézsaiás próféta könyve a 40. résztől kezdve a babiloni fogság végét hirdeti, azt az időt, amikor a Júda Királyságát teljesen elpusztító, a zsidókat messze, idegen földre deportáló Babiloni Birodalom a végét járja, s már feltűnőben van az őt legyőző, s helyét átvevő új hatalom, a Perzsa Birodalom, amely már jóval megengedőbb az alávetett népekkel szemben, s végül a zsidóknak is engedélyezi a hazatérést, országuk újjáépítését. Ebben a kontextusban a sötétség, a nemzeteket borító sűrű homály azt az átmeneti időszakot jelöli, amikor az új még nem bontakozott ki a maga valóságában, a világot nem uralják világos törvények, nincs mihez igazodni, valamiféle bizonytalanság és káosz uralkodik. Sok ilyen időszak volt az emberiség történetében, s volt olyan is, amikor eközben a népek a lelki Izrael, az egyház világosságához jöttek. Mint például a Római Birodalom bukása után, amikor az egyház vitte tovább a civilizációt, nyugodtan mondhatjuk, a világosságot, s a birodalom romjain a pogány nemzetekből létrejövő új államok ehhez a világossághoz jöttek, hogy megszilárdítsák lépteiket.
S bár, mint ez a példa is mutatja, a próféciáktól nem idegen, hogy a történelemben megvalósulnak, s nem is hiábavaló ezeket a jeleket keresnünk, mégis úgy gondolom, hogy most az emberiség egész történelme feletti ítéletként és a Jézus Krisztusban eljött végső időre vonatkozó kijelentésként helyes értelmeznünk azt. Merthogy a bűneset óta, az emberiségnek az Istentől való elszakadása óta egyben az igaz világosságtól elszakadva, erkölcsi sötétségben zajlik a történelem. Időnként vannak ugyan jobb korok, amikor látszólag jobban megy az ember sorsa, amikor felfelé ível a pályája, de ahhoz képest, amire teremtettünk, ilyen jobb időkben is csak homályos derengésben járunk. A helyzet az, hogy az életünk nagy részében csak homályban tapogatózunk, hogy merre is kellene mennünk, miért is vagyunk ezen a világon, hogyan is kellene élnünk, hogy annak értelme legyen. Ha egyáltalán tapogatózunk, s nem a magunk mesterséges fényeinél, kizárólag a magunk törvénye szerint és a magunk hasznára élünk, áthágva a természetes korlátokat is.
Sötétségben élünk, amihez hozzászokott már a szemünk, de mégsem látunk tisztán. S tisztább pillanatainkban mi magunk is érezzük, hogy az, ahogy berendeztük az életünket, ahogy hozzáigazodtunk ahhoz, hogy nem látunk tisztán, nem természetes, nem helyes, nem ad elmúlhatatlan jóérzést, s főleg nem ad tartós biztonságérzetet.
De az ige világosan mondja, az igaz világosság eljött a világba Jézus Krisztusban. Ő az, közel hozta hozzánk istent, az életünk, s benne minden jó forrását. Aki valóban rávilágít arra, hogy hogyan is kellene élnünk. S nemcsak a külső világosságot adja, hanem a belső szemeket is, hogy lássunk. Ö az, aki arra tanít, hogy ne a magunk hasznára éljünk, hanem a felbarátaink javára, mert jobb adni, mint kapni. S mindezt nem fedezet nélkül, hanem úgy, hogy közelvalóvá teszi azt az igazságot, hogy istenből élünk, így annak sem apad el a forrása, aki folyton csak ad.
Ezekben a borongós, korán sötétedős, későn és csak haloványa hajnalodó napokban értékeljük igazán a Nap világosságát. De a próféta által szóló isteni ígéret szerint az igazi világosság jön el hozzánk Jézus Krisztusban. Nem mi teremtjük meg ezt a világosságot, hanem Ő az, aki ránk árasztja. A kérdés csak az, hogy az immáron tisztán látszódó igazság szerint élünk-e? Hogy látszódik-e rajtunk az Úr szeretetben megnyilvánuló dicsősége?
Fohász: Köszönjük Urunk, hogy eljöttél, hogy ránk ragyogtatod világosságodat! Kérünk, hogy ehhez a világossághoz igazítsd szemeinket, hogy a Te jó akaratod szerint élhessünk!
„Új világosság jelenék, / Ó tévelygés csendesedék; / Isten Igéje jelenék, / Újonnan nékünk adaték.” (RÉ21 371. dics. 1. v.)