Olvasandó még: Máté 15,1-20
A mózesi törvény egyik, ma már számunkra érthetetlen része a tiszta és a tisztátalan közötti különbségtétel. Pontosabban mondva, nem önmagában az az érthetetlen, hogy van, ami összefér Istennel és az Ő népével, s van, ami nem, mert a tiszta és a tisztátalan közti különbségtétel leegyszerűsítve ezt jelenti. Hanem az, hogy mit nevez tisztátalannak a törvény, azaz olyan dolognak, amit kerülni kell. Tisztátalanok voltak bizonyos húsok (a legismertebb ezek közül a sertéshús), amelyeket nem volt szabad fogyasztani. De tisztátalanná vált az is, aki holttestet érint. Pedig tisztességgel eltemetni a holtakat az egyik legszentebb dolog: nemcsak ma tekintjük annak, hanem az ókorban is az volt.
De ezek csak példák a sok közül, körülményes tisztasági szabályokat írt elő az Úr Mózes által. Mégis tudták fokozni ezt a zsidók. Amikor Jézustól megkérdezik a farizeusok, hogy a tanítványok miért ülnek olykor mosdatlan kézzel az asztalhoz, akkor nem a törvényre hivatkoznak, hanem a vének hagyományára. Persze mondhatjuk azt mai fejjel, hogy ebben azért igazuk van, mert higiéniai okokból is szerencsés megmosni a kezünket evés előtt, de itt nem ez a lényeg. Hanem az, hogy egy egyszerű szokást, amelyet nem az Isten törvénye ír elő, csak áthagyományozódott, egyenrangúvá tesznek a törvénnyel.
Jézus válasza azonban érinti ugyan, de túlmutat az írott törvény és a hagyomány viszonyának taglalásán. Arra mutat, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, ami kívülről jön, hanem az, ami belőle származik. Hiába tartja meg maradéktalanul, sőt túlteljesítve a tisztasági törvényeket, ha a szívében mindenféle bűn van. Az, amiből igazán meg kell tisztulnunk, az a szívünkben munkálkodó, s onnan kitörő gonoszság.
Jézus azt mondja ezzel, hogy nem azzal töltjük be a törvényt, ha külső szertartásokhoz igazodunk, hanem ha a szívünket megtisztítjuk. Pontosabban mondva a tisztaságot annak forrásánál, az Isten által megtisztított szívben keressük. Ebben az értelemben mondja Pál Titusznak, hogy minden tiszta annak, aki tiszta. S ezért mondja Jézus a boldogmondásokban a korabeli zsidóságnak is üzenve, hogy azok boldogok, akik a szívükben tiszták, mert csak ők látják meg az Istent.
Még jobban megértjük ezt, ha megfontoljuk a mózesi tisztasági törvények értelmét. Kezdetben azt mondta Isten a teremtésre, hogy jó, és megáldotta azt. De az első bűnesettel valami alapjaiban tört meg és romlott meg. Az ember elszakadt Istenétől, s ez átkot vont magával a teremtettségre is. Többé nem magától értetődő, hogy a világ jó, amellyel élni lehet. A tiszta és tisztátalan állatok közötti különbségtétel ezt szimbolizálja: a bűnben nem élhetünk szabadon, hanem kötve vagyunk.
Ez a megromlottság Jézus halálában és feltámadásában áll helyre. Benne tisztíttatunk meg egy új, szabad életre. Benne igaz az, hogy Isten minden teremtménye jó, mert hálaadással élünk vele.
A mai ember a test tisztaságát keresi szinte már vallásos buzgósággal. De ha a napi tisztálkodás alapvető követelményének is tűnik annak, hogy emberek közé mehessünk, Isten elé akkor is csak a szívünk szennyét tudjuk vinni. De azt vigyük bátran, mert Ő meg tud, s meg is akar abból tisztítani. Mint ahogy a leprást is, aki Jézushoz azzal fordult, hogy „ha akarod, megtisztíthatsz.” S Jézus akarta. Nem félt attól sem, hogy megérintse a leprást. Mert rajta nem vehet erőt a mi tisztátalanságunk. Ő a tisztaság forrása, s akit Ő megérint, az maga is tiszta lesz.
Fohász: ”Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!”
„Szabadságot adj nekem És tiszta szívet, / Vonj magadhoz, Jézusom, hogy járjak veled!” (RÉ21 724,3)