"Megőriz az Úr jártodban-keltedben, most és mindenkor." (Zsolt 121,8)
A 121. zsoltár egy zarándokének, amelyet a zsidók a templomba való bemenetelkor a lépcsőkön, és a Jeruzsálembe való zarándokláskor énekeltek. A grádicsok énekei a héber kifejezés eredeti jelentése szerint “fölmenetel”. A zarándokok tehát ezeket énekelve jutottak egyre közelebb Isten házához, amely akkoriban egyet jelentett az Isten jelenlétével. A zarándoklásnak, az Úrhoz való közelebb kerülésnek az adventben is jelentősége van. Gondoljunk csak arra, hogy az első karácsonykor is történt zarándoklat. A napkeleti bölcsek messziről érkezve jutottak el a betlehemi jászolhoz. Más írásaimban már kifejtettem, hogy ez az út mindenképpen a hit útja volt. Isten úgy és akkor érte el őket, olyan jelet adott nekik, amelyet ők a legjobban érthettek meg. Azután erőfeszítésükkel, útrakelésükkel bizonyították a hűségüket. A zarándoklat a protestáns hagyományban nem gyakori, nem bevett szokás. Ugyanakkor a lélekben való készülődést, az Istennek szánt idő kiszakítását a napból személyesen vagy családi közösségben elődeink a hitélet egyik alapkövének tartották.
Advent azt jelenti, hogy eljövetel, azaz Isten “mozdul” felénk, mi pedig próbáljuk úgy készíteni magunkat, hogy várjuk őt, ahogyan az ismert énekben is szerepel: “Jól készítsétek útját, a vendég már közel.”
Az állandó mozgás, a soha-meg-nem-állás jelen van a világunkban. A minap láttam egy felvételt egy japán metrómegállóról. Néztem a felvételt, és először nem értettem, hogy mi a furcsa rajta. Aztán a narrátor elmagyarázta, hogy a japán kultúrában a megállás a lustaság jele. Csak ekkor értettem meg, hogy a megállóban senki sem áll, mindenki mozgásban van, ez zavarta az én, egyébként csak a budapesti metrót ismerő szemem.
Mozgásban vagyunk tehát, de azt mégsem tudjuk sokszor, hogyan kerüljünk közelebb Istenhez, hogyan adjunk neki több teret az életünkben. Azt többen érzik, hogy az unott égősorok és díszek már nem látják el ezt a feladatot, és valami többre, valami igazi kapcsolatra vágynak. A 121. zsoltárból kiragadott ígéret arról beszél, hogy Isten tudja, hogy mozgásban vagyunk. Ebben a mozgásban meg akar őrizni, vigyáz ránk. Megvizsgálja a szívünket, hogy valóban őutána vágyunk-e. Annak, aki felé akar mozdulni, azt ígéri, hogy ő is közelebb lép hozzá: “Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek.” (Jakab 4,8) Ahogy látjuk az ígérethez az a kérés (vagy talán parancsnak is nevezhető) hozzá van kapcsolva feltételként, hogy megszentelődjünk. Ne legyünk kétlelkűek, hanem határozzuk el magunkat, hogy az Isten felé megyünk. Akkor lehet biztos megérkezésünk nemcsak a betlehemi jászolhoz, hanem általánosságban véve az Isten jelenlétéhez.
Fohász: Urunk, engedd követnünk - bölcsek módjára - a betlehemi csillagot! Ámen.
"Jól készítsétek útát! / A vendég már közel. / Mi néki gyűlölt, útált, / Azt mind vessétek el. / A völgyből domb legyen, / Hegycsúcs a mélybe szálljon, / Hogy útja készen álljon, / Ha Krisztus megjelen!" (RÉ21 390/2