Lehetséges-e a második megtérés? Lehetséges-e, hogy azok, akik egyszer hívőkké lettek, megvallották Uruknak Jézus Krisztust, de aztán elszakadtak a hittől, ismét visszatérjenek hozzá? Többek között az alapigénk is ezt a kérdést boncolgatja.
Az egyháztörténetben ez a kérdés sokszor nem pusztán elméleti kérdés volt, hanem nagyon is húsbavágó. A korai keresztyének gyakran szenvedtek üldöztetést, s voltak olyanok, akik nem vállalták a mártíromságot, hanem engedtek a hatóságok nyomásának, s megtagadták hitüket. Amikor pedig elmúlt az üldözés, felmerült a kérdés, hogy visszafogadhatóak-e az egyház közösségébe. Egyáltalán nem meglepő, hogy a visszafogadásuk nem nyert általános tetszést. Hiszen míg mások szenvedéseket vállaltak a hitükért, ők a rosszban nem tartottak ki, csak a jót keresték.
Ehhez csak két dolgot szeretnék hozzáfűzni, mert az alapigénk nem ezt a fajta bukást taglalja. Az egyik, hogy Jézus maga mondja: aki megtagadja Őt az emberek előtt, azt Ő is megtagadja a mennyei Atya előtt. Azaz a hit megtagadása nem bocsánatos bűn, amely iránt megértést kell tanúsítanunk. Ugyanakkor Jézus maga rehabilitálja azt a Pétert, aki háromszor tagadta meg őt.
A másik helyzet, amikor a második megtérés kérdése felmerül, az egyszerűen erkölcsi, amelyről Péter apostol ír a második levelében. Azokról van szó, akik miután elkezdtek a hit útján járni, visszaesnek a pogány erkölcsök meglehetősen szabados, s a keresztyének számára tisztátalan világába. Nem véletlenül használom ezt a szót, mert visszautalhatunk arra a jézusi mondásra, amely a tisztátlan lélektől megszabadított emberről szól (Mt 12,43-45). Ha nem tölti be a szívét Isten kegyelme, akkor hétannyi tisztátalan lélek szállja meg, s az utóbbi állapota rosszabb lesz az elsőnél. Sem Jézus, sem Péter nem mondja azt, hogy nincs ebből szabadulás, de arra figyelmeztetnek, hogy ne legyünk könnyelműek a tiszta út követésében, mert könnyen eljátszhatjuk az Isten kegyelmét.
Alapigénkben viszont kifejezetten azt mondja a szerző, hogy nincs második megtérés, mert lehetetlen az, hogy akik elestek, ismét megújuljanak. Itt azonban nem arról a kétfajta elesésről van szó, amit eddig tárgyaltunk. A rész elején azt veti az olvasók szemére, hogy ismét az alapok letételére van szükségük. S több ilyen alaptanítást felsorol, de amivel kezdi, az a holt cselekedetekből való megtérés.
A szerző, mint ahogy a levél címe is szól, zsidóknak, pontosabban zsidókból lett keresztyéneknek ír. S a megtérteknek ezt a körét sokáig kísértette még a megigazulásnak a törvény cselekvése általi keresése, ahelyett, hogy Jézus Krisztusban találnák meg azt. Formálisan vallották Jézust, de a szívük nem a belé vetett hit járta át, hanem az önigazolás. A cselekedetek általi és a hit általi megigazulás között ez a különbség: magunk akarunk igazságot szerezni magunknak, vagy ráhagyatkozunk arra a kegyelemre, amelyet Krisztus szerzett számunkra? Ha a cselekedeteinkre alapozunk, nem lehet közösségünk Istennel, s lelkiekben holtak vagyunk.
A levél címzettjei, úgy tűnik, vissza akartak térni a zsidó törvényhez, amelyről a szerző szépen kibontva kimutatja, hogy Krisztus teljesítette be, de meg is haladta. S éppen attól óvja őket, hogy a törvényeskedésbe essenek vissza. Hiszen így elszakadnak Krisztustól, s kiesnek a kegyelemből (Gal 5,4), amely messze meghaladja a törvény lélektelen megtartását. Azért inti őket, hogy nehogy eljussanak oda, ahonnan már nincs visszaút.
Akik tehát farizeusságba oltják a hitüket, azok számára nincs visszaút Krisztushoz? Pál apostol küzdött a hasonló kísértésben lévő galatákért. Az evangélium, míg szól hozzánk, nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy befogadjuk, s Krisztusra bízzuk magunkat. A kaput mi magunk zárjuk be, ha máshol keressük üdvösségünk alapját, s nem Jézusban.
Fohász: Urunk! Köszönjük, hogy Te vagy igazságunk, Tebenned bízhatunk, Te vagy életünk formálója! Őrizz meg bennünket mindvégig ebben a bizalomban, hogy el ne essünk, hanem Benned maradjunk!
„Jézus, vigasságom! / Esdekelve várom / Áldó szavadat! / A te jelenléted / Megvidámít, éltet, / Bátor szívet ad. / Légy velem, ó, mindenem! / Nálad nélkül nem is élek: / Te vagy örök élet!” (RÉ21 449,1)