„Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” (Jn 20,23)
Amikor Jézus feltámadása után megjelenik a tanítványainak, az nem csak a viszontlátás örömét szolgálja. Jézus küldetést ad nekik, amelyet az egyes evangelisták különböző szavakkal adnak vissza, de a lényege ugyanaz: az egész világon hirdetniük kell, hogy mit tett Isten értünk Krisztusban. Az értetlen, restszívű, kicsinyhitű, gyakran egymással is civakodó tanítványokból így lesznek apostolok, azaz küldöttek.
János evangélista is leírja ezt a kiküldést, amikor Jézus először jelenik meg a zsidóktól való félelmükben bezárkózott tanítványoknak. De ő itt hozzáfűz valamit, ami bennünket reformátusokat akár zavarba is hozhatna. Jézus azt mondja, hogy akinek az apostolok megbocsátják a bűneit, azoknak valóban megbocsáttatik, ti. Isten részéről is, s akinek megtartják bűneit, azokéi a mennyben is fel vannak számolva. A katolikusok ebben az igében azt látják, hogy a bűnbánat szentsége, azaz a gyónás isteni eredetű. Nálunk azonban nincs meg ez a gyakorlat. De akkor hogyan álljunk hozzá Jézus szavaihoz?
Amit Jézus mond, azt a teológusok a kulcsok hatalmának nevezik a Péternek még korábban adott hasonló megbízás alapján (Mt 16). A Káténk, amikor erről ír, azt mondja, hogy ez a kulcsok hatalma, a kötés és oldás, a bűnök megbocsátásának vagy megtartásának megbízatása két dologból áll: az evangélium hirdetése és az egyházi fegyelem.
Az egyházi fegyelmet ma már nagyon óvatosan gyakoroljuk. A lelkipásztorokkal szemben még érvényesítjük, de a hívek szabadok, s ez azt is jelenti, hogy szabadon járnak ki-be az egyházba. Gyakran nem köti őket más az egyházhoz, mint a saját jótetszésük, jobb esetben lelkiismeretük. Annyian vannak az egyház peremén, hogy azt a fajta fegyelmet, amit a reformáció korában, s utána még századokon át gyakoroltak, s aminek része volt például az Úrvacsorától való eltiltás, sőt akár a kiközösítés is, ma már nem lehet tartani, hacsak nem akarunk sokakat még jobban elidegeníteni magunktól. Még „szerencse”, hogy a közkeletű vélelemmel szemben az egyházi fegyelmet Kálvin nem sorolta az igaz egyház ismertetőjegyei közé. Az Isten Igéjének, azaz az evangéliumnak a hirdetését viszont igen. Az evangélium hirdetésének középpontjában pedig Jézus keresztáldozata és feltámadása után a bűnök bocsánata áll a megtérőknek.
Amikor Jézus azt mondja a tanítványokból lett apostoloknak, hogy akinek megbocsátják bűneit, azok valóban bocsánatot nyernek, akkor nem egy olyan hatalmat ad nekik, amivel tetszésük, saját belátásuk szerint élhetnek, és Isten leköveti azt, hanem Isten megbocsátó üzenetének követségébe küldi őket. Hirdetniük kell a megtérést és a bűnbocsánatot, s akik ezt hittel fogadják, azoknak az életében ez valósággá lesz: az apostolok szava valóban Isten ígérete. Mert az evangélium, az örömhír mögött a legnagyobb áldozat és a legnagyobb tekintély áll. Az Isten Fia kínhalált szenvedett értünk, és feltámasztásával az Atya elfogadta ezt az áldozatot kiterjesztetve annak erejét a hívőkre.
Amikor tehát az evangéliumot, a bűnbocsánatot hirdetik, mint például az Úrvacsora liturgiájában, fogadjuk hittel, hogy az valóságos. Mert ugyanaz a Lélek, amely megnyitotta a szívünket arra, hogy keressük Istent, ugyanaz a Lélek szól a lelkipásztor szájából, hogy Isten a megbékélést adja nekünk. Ne kételkedjünk hát benne, hanem hálával fogadjuk szívünkbe azt a Jézus Krisztust, aki meghalt és feltámadott értünk, hogy bűnbocsánatot és igaz életet szerezzen számunkra. Ennek követségében járnak az egyház szolgái: szavuk hozzá van kötve ahhoz a kegyelemhez, amelyet Jézus szerzett minden hívőnek.
Fohász: Köszönjük, Urunk, hogy ma is hirdettetik a Te evangéliumod a bűnök bocsánatára. Adj nekünk bízó szívet, hogy a bocsánat által szabad legyen a lelkiismeretünk a Benned való igaz életre!
„Ó, mely boldog az oly ember éltébe’, / Akit az Isten bevett kegyelmébe, / És megbocsátá az ő vétkeit, / És befedezte minden bűneit. / Boldog, akinek ő nagy hamissága / Istentől néki nincs tulajdonítva, / És csalárdság nincsen ő szívében, / Tettetés nélkül jár életében.” (32. zsoltár 1. v.)