„Ne félj és ne ijedj meg tőlem, nem akarlak erőszakkal kényszeríteni.” (Jób 33,7)
Némi kihagyás után folytatjuk a Jób könyvét elemző sorozatunkat. A mai téma Elihú beszédei. Szeretnénk arra rávilágítani, hogy miben különbözik az ő hozzáállása a másik három barátétól. Ez azonban jobban kimutatható, ha előtte összegyűjtjük a szenvedés szavait és érveit, amelyeket Jób elpanaszol. Tesszük ezt egyszerűen azért is, mert ezek a mindenkori szenvedő ember szavai, amelyek részei a Szentírásnak. Isten ismeri és elfogadja a szenvedés erős kifejezéseit és indulatait, mert tudja, hogy az ő teremtménye így lett megalkotva. Ebben az esetben a vörös vonal, amit nem szabad átlépni - ahogy arról, már korábban írtam - az Isten megtagadása, megátkozása. Ezt Jób - igaz emberként - egyszer sem lépte át.
Jób mindjárt a beszédei elején megátkozza a születése napját: „Vesszen el a nap, amelyen születtem, az éjszaka, mely tudta, hogy fiú fogant!” Úgy érzi, hogy egyetlen küldetése, születésének a célja az lett, hogy negatív példa legyen az emberek szemében. Összehasonlítja életét másokéval, akiket nem tart igaznak, és megállapítja, hogy azok ugyan nem törődnek Istennel, de mégis jobban megy a soruk. Természetes emberi hozzáállás az a fajta irigység, ami itt megmutatkozik, hogy másnak sokkal könnyebb.
Aztán az is egy nagyon természetes emberi kívánság, hogy ha már a szenvedés mértékét nem tudjuk befolyásolni, akkor legalább legyen benne valamilyen időbeli korlát: „Bárcsak úgy döntene Isten, hogy összezúz, kinyújtaná kezét, hogy elvágja életem fonalát!” (Jób 6,9)
Ne tartsa az Isten bizonytalanságban, hanem legalább azt mondja meg, hogy mikor lesz vége. Itt most nem megyünk bele annak a kérdésnek a fejtegetésébe, hova vezet az, ha az ember ismerné a halála napját. De az mindannyiunk közös tapasztalata, hogy jobban relativizálható és elviselhető a szenvedés, ha látjuk a végét. Akik úgy döntenek, hogy önkezükkel vetnek véget életüknek, azok nem azért teszik, mert meghalni akarnak, hanem mert azt gondolják, hogy bárhol jobb lenne, mint így, itt és most. Megjegyzendő, hogy Jób itt sem lépi át a határt, és nem avatkozik bele Isten, mint az élet Ura hatáskörébe. Amikor azt mondja, hogy bárcsak úgy döntene Isten, akkor a döntést Isten kezében hagyja, nem akar öngyilkos lenni.
Jób panaszában odáig is elmegy, hogy igazságtalansággal vádolja Istent: „Már úgyis mindegy, kimondom tehát: Véget vet feddhetetlennek és bűnösnek egyaránt.” (Jób 9,22) Ezzel már azt állítja, hogy az ő igyekezetének semmi értelme nem volt, mert Isten úgyis úgy bánik vele, ahogy akar. Nekünk, az Újszövetség népének, akik tudjuk, hogy csak kegyelemből van üdvösségünk, ez már nem egy új gondolat. De Jób idejében, amikor a törvény cselekvése objektív feddhetetlenséget jelentett, ez egy erős kijelentés lehetett, amely azt mondta, hogy Isten úgy bánik a törvénnyel, ahogy akar. Mint látjuk Isten elviseli ezt a vádat, nem bünteti meg Jóbot azért, mert elkeseredésében igazságtalansággal vádolja.
Jóbot megbüntetni barátai akarták, akik - bár eredetileg a segítségére érkeztek - mégis felháborodtak szavain és önteltséggel vádolták, ahogy ezt a múlt alkalommal kifejtettük.
A három barát beszédei után megjelenik egy új személy: Elihú, aki fiatal korára hívatkozva, tiszteletből várt eddig a szólással. Azonban beszédét azzal kezdi, hogy a bölcsesség nem korhoz, hanem Isten félelméhez kötött. A többiekkel ellentétben öszinte együttérzéssel igyekszik támogatni Jóbot. Nem korholja őt, vigyáz, hogy ne fokozza szenvedését. Csak szelíden rámutat Isten hatalmas voltára. Érdekes módon, az ő beszédei ellen Jób sem ágál. Nem akar ijeszteni, fenyegetni, nem akar kényszeríteni, csak Isten próbál mutatni.
Végigtekintve Jób szavain és Elihú válaszán, láthatjuk, hogy Istennek ki lehet önteni a lelkünket, még a vádakat és fájdalmakat is el lehet mondani a szenvedésben, mert ő már biztosan találkozott velük. Csak ne feledjük el, hogy nem időben gondolkodik, és hatalmasabb nálunk. Hogy mennyire az, azt Jóbnak is elmondta a könyv utolsó részében. Erről fog szólni sorozatunk záró fejezete.
Fohász: Urunk, add, hogy soha ne felejtsük, hogy nagyságod és szándékait kikutathatatlanok számunkra! Taníts minket együttérezni a szenvedőkkel! Ámen.
Mind jó, amit Isten tészen, / Mind örökké ezt vallom, :/: Ha rajtam bú, bánat lészen, S kell bosszúságot látnom. / Mindazáltal / Megvígasztal, / Mint édes Atyám, engem, /Mert csak ő segítségem. (RÉ21 744,6)