Olvasandó: Jeremiás 36
Röviden összefoglalva a történetet, abban az időben vagyunk, amikor a babiloniak ostroma alatt áll Jeruzsálem. Ez még nem a végső ostrom, amely majd a következő király, Cidkijjá idejében történik, s amely a város pusztulását hozza magával. De nem is az az ostrom, amivel majd a fiának kell szembenéznie, és amelynek az első fogságba vitel a következménye.
Jójákimot Egyiptom tette királlyá, de hamar megmutatkozott, hogy Egyiptom már gyenge fűszál az új feltörekvő mezopotámiai birodalommal, Babilonnal szemben, és rövid időn belül ez utóbbi tette hűbéresévé Júdát. De Jójákim, aki más szolgájaként lett király, egy idő után megkívánta elődei dicsőségét, és fellázadt a babiloni uralom ellen. Ezt a lázadást megtorlandó a babiloni király rablócsapatokat engedett a környező népekből az országra, hogy pusztítsa azt. Úgy kell ezt elképzelnünk, mint a filmekből ismerős védelmi pénzszedést. Amíg fizet a megzsarolt, addig nincs bántódása, de ha nem fizet, akkor a maffia szétveri a boltját. A pusztítást látva, nem tudni, hogy kinek az indíttatására, de valószínűleg a király körüli emberekére, böjtöt hirdetnek az országban. És miközben Júda lakói jönnek a templomba, hogy megszenteljék a böjtöt, és szabadulásért könyörögjenek, megszólal mindaz, amit ezidáig hirdetett Jeremiás Isten ítéletéről. Nem szóban, hanem egy könyvtekercsből felolvasva.
Jeremiás ugyanis azt a parancsot kapja, hogy diktálja le hűséges írnokának mindazokat a beszédeket, amiket prófétálásának kezdetétől fogva kapott az Úrtól az évek során. Két oka is volt ennek: az egyik, hogy megmaradjon az utókornak, hogy a bekövetkező fogságban és azután is, tudják az emberek, hogy miért következett be az ítélet, és tanuljanak belőle, de reménységet is nyerjenek, hogy van szabadulás. A másik ok az, hogy Jeremiás nem mehetett valamiért a templomba (talán fogságban volt, talán csak egyszerűen veszélyben lett volna, ha a nyilvánosság elé lép), de az Úr szavának szólnia kellett. A meghirdetett böjt arról kellett, hogy szóljon, hogy Istenük segedelmét keressék szorongattatásukban. S meg kellett szólalnia Isten Igéjének, hogy a júdaiak tudják, miért van rajtuk a veszedelem, hogy tudják, mit kell cselekedjenek. Ezért ha Jeremiás nem mehetett, akkor Báruknak kellett felolvasnia a szavait.
Amikor a király vezető emberei előtt is felolvassa Báruk Jeremiás szavait, megrettennek, ami azt jelenti, hogy nem engedték el a fülük mellett, nem bagatellizálták, hanem komolyan vették, mint amit a királynak is jelenteni kell. Az a könyvtekercs, amit Báruk felolvasott, nem új kijelentéseket tartalmazott, hanem azokat a próféciákat, igéket, amelyeket Jeremiás már korábban elmondott. Nem volt benne semmi új, amit nem hallottak még, mégis az újdonság erejével hat rájuk. Velünk is megeshet, hogy olvassuk az igét, hallgatjuk az igehirdetéseket, de sokáig csak átsiklunk felette, amíg nem jön egy olyan helyzet, hogy a húsunkba vág, s kénytelen leszünk komolyan venni.
A vezetők tehát komolyan veszik az Úr szavát, és jelentik a királynak, amit hallottak. Jójákim fel is olvastatja a tekercset, de elégeti, s erre „jó” oka van. Az országnak, a katonáknak most buzdításra, bátorításra van szüksége, hogy harcolni tudjanak, de az ítélet hirdetése demoralizál. Jójákimnak megvan az elképzelése, hogy merre akar menni, hogyan akarja vezetni az országot, s ha ennek az ige ellent mond, akkor az nem lehet az Úr szava. Nem így olvassuk gyakran mi is a Szentírást, hogy csak azt vesszük észre benne, az ragad meg, pontosabban mondva, azt ragadjuk meg benne, ami bennünket igazol?
Jójákim nem egyben dobja be a tekercset a tűzbe, hanem szakaszonként vagdossa le az elégetni valót. Azért, mert várja, hogy hátha lesz benne olyan, amit ő is hallani akar. De nincs. Az Isten igéje nem a mi szánk ízéhez igazodik, hanem fel akar rázni, hogy a valódi Istenhez térjünk. Ha úgy tetszik, demoralizál, hogy aztán remoralizáljon: megítél bennünket, hogy egy új, igazabb és hűségesebb életre vezessen.
Fohász: Urunk, köszönjük a nehéz igéket is, mert felráznak bennünket! Add, hogy amit szólsz hozzánk, azt komolyan is vegyünk, hogy benned maradjunk!
„Az oly emberek nyilván boldogok, / Kik igazsággal járnak életükben, / Isten törvényére vagyon gondjuk, / És aszerint élnek minden időben, / Szent bizonyságit akik megőrzik, / És az Istent szívük szerint keresik.” (119. zs. 1. v.)