„Amikor Jeruzsálemben volt a páska ünnepén, sokan hittek az Ő nevében, mert látták a jeleket, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízta magát rájuk mert ismerte mindnyájukat, és nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék az emberről, mert Ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben.“ (János 2,23-24)
Megdöbbentő olvasni a fenti Igét. Azonban tudnunk kell, hogy amennyire megdöbbentő, annyira igaz. Jézus jött, hogy kijelentse az Atyát az embernek. Ő mondta: senki nem ismeri az Atyát, csak a Fiú. Isten viszont ismeri az embert. A Teremtő ismeri a teremtményt. És ez nem csoda, csak keveset gondolunk rá.
Az első ami elgondolkodtató, hogy a páskaünnepen Jeruzsálemben összesereglett sokaságról írja ezt János. Azokról, akik hittek Benne. Nem az megdöbbentő, hogy akik hittek Benne, azokat is jól ismeri. Ez is természetes. De az Igében arról olvasunk, hogy rájuk sem bízta magát, mert ismerte az embert. Tudta, hogy mi lakik bennük. Neki nem volt szüksége arra, hogy bárki is kijelentse, milyen az ember, mert Ő jól ismerte őket. És éppen ezért a Benne hívőkre sem bízta rá magát. Én úgy gondolom, hogy ez az igazán megdöbbentő. Hogy akik körülötte vannak, akik hallgatják, ünneplik Őt, akik hisznek Benne, Jézus még rájuk sem bízza magát, mert jól tudja, hogy mi van az emberben.
Ha elmélkedünk a Szentírás tanításán, ennek már Ábrahám életében nyomát látjuk. Isten nagyon jól ismerte a minden hívők ősatyjának nevezett Ábrahámot, és amikor szövetséget köt vele, csak Ő megy át a kettévágott állatok közt, míg Ábrahámra mély álmot bocsát. Mert tudja, hogy még ő, a hívők ősatyja sem lesz képes megtartani a szövetséget.
És ha áttérünk az Újszövetségre, azt látjuk, hogy az Úr jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. Tudja, hogy mire képes például Péter. Ő fogadkozik, de hiába. Jézus még őrá sem bízhatja magát, hisz már előre tudja, hogy a mélységben Péter képes lesz Őt megtagadni.
Azonban ha tovább gondolkodunk, csodálattal kell megvallanunk, hogy milyen irgalmas az Úr, aki nagyon jól tudja, hogy nincs az emberben hűség, és mindnyájan újra és újra elbukunk, mégis ránk bízza az Ő Igéjét. Ő állít tanítókat, apostolokat és pásztorokat a gyülekezetek élére, hogy ismertessék meg az Ő Igéjét másokkal.
A 139. zsoltárban pedig arról olvasunk, hogy Istenünk tekintete elől nem lehet elrejtőzni. Ő minket is pont úgy ismer, mint ismerte Ábrahámot, vagy Pétert és mégse mond le rólunk. Mily sok jóság, mily nagy türelem kíséri végig az életem - énekelhetjük mi is az ének szavaival. Ő megtart, erőt ad és szolgálatba állít még akkor is, ha minket is jobban ismer mint mi magunkat. Eljött erre a földre értünk és azóta is ígérete szerint velünk van minden napon a világ végezetéig. Akik vele voltak és hittek benne, az Úr azokra sem bízhatta magát. És ez ma is így van. Nem vagyunk mi sem különbek, mint ez a sokaság, amellyel kapcsolatban János leírja ezeket a szavakat, sőt nem vagyunk különbek, mint a világ fiai. Ami minket többé tehet, az az Ige, vagyis Ő maga. Adjunk hálát neki, hogy mindezek ellenére "magának gyülekezetet gyűjt egybe, kiket oltalmaz s megtart és hihetjük, hogy annak mi is élő tagjai vagyunk és örökké azok is maradunk."
Fohász: "Uram, Te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékaimat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra." Ámen! (Zsoltárok 139,1-3)
"Találkozni jöttem Veled Istenem, / Te jól ismersz engem és kitárom a szívem. / Itt vagyok Istenem, vizsgálj meg engem. / Itt vagyok Istenem, leteszem életem. / Itt vagyok Istenem, hogy halljam hangodat. / Itt vagyok Istenem, hogy tegyem akaratodat." (ifjúsági ének)