"A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg!" (Jób 2,9)
Többször foglalkoztunk már Jób könyvével, de ennek a bibliai könyvnek olyan rétegei vannak, hogy nem válik unalmassá. A szenvedés és a panaszkodó ember - legyen bármi is a problémája, érje bármilyen igazságtalanság is - megtalálja benne azokat a tételmondatokat, amit a kihívás idején mond. Ma Jób családi viszonyairól és az ahhoz kapcsolódó szenvedésről szeretnék írni.
Jób mindent elveszített már. Tűz és ellenség végez az állataival, ami már eleve érthetetlen. De csak egy kicsi idő telik el, amikor valaki hírt ad neki gyerekei haláláról. A gyermekei elvesztéséről csak egy-két mondat van a könyvben. Ma azt mondanánk, hogy természeti katasztrófa végzett velük. Egy szülő számára a gyermekei elvesztése talán az egyik legnagyobb szenvedés. Egy ilyen katasztrófát nehéz lenne egyetlen mondattal elintézni. Biztosan benne lenne a hírekben. Szakemberek tömkelege foglalkozna az esettel. Így tehát van súlya ennek az egyetlen mondatnak a könyvben. (Egyébként Jób egész könyvének olvasására jellemző, hogy sűrít.) De a családtörténet és a családi katasztrófa még tovább mélyül.
Jób felesége másképpen dolgozza fel a gyerekei elvesztését. Megkérdezi Jóbtól, hogy mi értelme volt egészen eddig fedhetetlennek maradni. Ő mondja ki, hogy azt érzi, hogy elárulta őket az Isten, akiben eddig bíztak. Semmi értelme nem volt az eddigi áldozatoknak és igyekezetnek. Fájdalmában nem tud mást tenni, minthogy tulajdonképpen öngyilkosságra bíztatja a férjét. Jób számára a gyerekei elvesztésén túl ezek a mondatok is nyílvesszőként hatolhattak a szívébe. Felesége nem halt meg, mégis elveszítette őt. Elveszítette az egyetlen társát, aki megérthette volna őt a szenvedésben. Jób azonban megérti, hogy most indulatból beszél. Őt emlékezteti arra, hogy ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk. Jób számára az Isten megtagadása helyett az utolsó szalmaszál, amelybe még belekapaszkodhat éppen az Isten igazságossága, amely előbb vagy utóbb (akár a porai fölött), de végül érvényt fog nyerni.
Jób felesége a férje által válik részévé annak a szövetségnek és fogadásnak, amit a Sátán Istennel köt Jób bőrére. Azt látjuk, hogy ő másképpen dolgozza fel a szenvedést. A kiemelt részben éppen nem tudja segíteni Jóbot, de ő mégsem küldi el őt. Inti őt, és beszédét ugyan nem fogadja el, de őt magát igen. Az ő esete mutatja meg, hogy a mellettünk szenvedők néha olyat is mondanak, ami bolondság, mert a szenvedés erre készteti őket. Ez azonban nem teszi érvénytelenné Isten szeretetét. Jób feleségének esete türelemre inthet a szenvedők iránt. Keresztyénként hajlamosak vagyunk arra, hogy elvárjuk, hogy mindenki az általunk ismert séma szerint dolgozza fel a szenvedéseit és sérelmeit, még akár annak az árán is, hogy elnyomja a saját érzelmeit és a valódi gondolatait. Ez nem segítség, hanem további terheket ró a másikra. (Egyébként ezt teszik majd Jób barátai is, de ezzel majd a következő áhítatomban foglalkozom.)
Az empátia és a meghallgatás ott kezdődik, hogy nem ítéljük el a másikat, hanem elfogadjuk, hogy ilyen a kialakult helyzetre adott válasza.
Fohász: Urunk, add, hogy mindenkit azzal a szemmel lássunk, ahogyan te látod őket! Ámen.
"1. Szelíd szemed, Úr Jézus / Jól látja minden vétkemet, / Személyemet ne vesse meg / Szelíd szemed, Úr Jézus!
2. Szelíd szemed, Úr Jézus, / Tekintsen rám, ha roskadok, / Adjon békét, bocsánatot / Szelíd szemed, Úr Jézus!" (RÉ21 723,1-2)