„Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. Ne számítson ez bűneik közé. De az Úr mellettem állt és megerősített, hogy elvégezzem az Ige hirdetését, és a népek valamennyien meghallják azt. Azután megszabadultam az oroszlán szájából. Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól. és bevisz az Ő mennyei országába. Övé a dicsőség örökkön örökké. Ámen. (2Timóteus 4,16-18)
A nagy apostolnak is át kellett élni a magárahagyottság gyötrő érzését. Azonban, amikor az emberek elhagyták, annál inkább megérezte az Úr jelenlétét. És most, amikor megemlékezik erről, azt kéri, hogy azoknak, akik őt elhagyták, ne számítson ez bűneik közé. Mennyi minden mást kérhetett volna az apostol. Például, hogy akkor tapasztalják meg az elhagyottság érzését, amikor a legjobban rá lesznek szorulva mások bátorítására, bíztatására. Mintahogy bizonyára neki is erre lett volna szüksége, de nem kapta meg. Azonban nem ezt kéri. Sőt, éppen ellenkezőleg imádkozik értük: "Ne számítson ez be nekik bűneik közé!" Az Úr azonban mellé állt. Átéli azt az isteni ölelést, melyről a magyar költő évszázadokkal később megemlékezik az Úr érkezése című versében.
Az Úr megerősítette, és ezért tudott szolgálni. A szolgálatában pedig beteljesült küldetésének célja: az Ige hirdetése, és annak a pogány népekhez is való eljutása. Akik az Úrban bíznak ma is megkapják feladatukat, felismerik küldetésüket, és megtapasztalják, hogy az Úr mindig, minden körülmények között segít azok elvégzésében is. Majd utal az oroszlán szájából való szabadulásra, és arra a reménységére, hogy az Úr megszabadítja őt minden gonosztól. „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.“- írja Dávid. Nekünk a fő bajunk, hogy olyan gyorsan napirendre térünk Istentől kapott segítségünk felett, vagy az ilyen eseményeket magától valóknak gondoljuk. Pedig meg kellene tanulnunk, hogy Isten hatalma őriz minket napról-napra úgy, hogy az Ő akarata nélkül még egy hajszál sem eshetik le fejünkről. A múltban megtapasztalt isteni segedelem szolgálhat a jövőre nézve biztos alapul. Aki megemlékezik az Úr segítségéről, annak lesz igazán bizodalma a jövőre nézve is, hisz tudja, hogy nem változik meg Isten segítő karja, Ő holnap is az marad, aki tegnap volt. Így nyer bizodalmat Pál is, nem csupán a földi életre, de az örökkévalóságra nézve is. "Meg is szabadít az Úr minden gonosztól, és bevisz az Ő mennyei országába." Pedig Pálnak most is oka lenne a reménytelenségre és az ebből fakadó panaszra. Nézhetné azt, hogy az emberek elhagyták és lám, most is börtönben van. Ő azonban a változhatatlan Istenre tekint, és ezért nem panasz, de előbb hitből fakadó bizonyságtétel, majd az ebből fakadó istendicsőítés szólal meg az ajkán. Nem a nehézségekre néz, nem a jelen kilátástalansága miatt panaszkodik, hanem arra tekint, aki őt eddig is segítette, oltalmazta és ezért bizakodó, majd áldástmondó. Milyen jó lenne, ha a sok panasz helyett a mi szánk is bizonyságtételre és Isten imádására nyílna. Ehhez valóban az szükséges, amit évszázadokkal korábban Dávid, majd most, igénk szerint, az apostol tesz: emékezteti magát Isten segítségére. Arra, hogy Ő csak kegyelemből az ami, és szolgálatát is Isten segítsége által tölti be. És így megtelünk reménységgel, nemcsak a földi létre de az örökkévalóságra nézve is.
Fohász: Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta. Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék, nem szunnyad az, aki védelmez téged. Bizony nem szunnyad, nem alszik az, aki védelmezi Izráelt! Ámen. (Zsoltárok 121,1-4)
A három-egy Istennel, már itt a földön egy, / S az üdvözült sereggel egy nép és egy sereg. / Ó, mily áldott reménység: ha itt időnk lejár, / Te boldog szenteiddel, fenn Nálad béke vár. (RÉ21 590,5)