„Szeretetemre vádaskodással felelnek, de én imádkozom.“ (Zsoltárok 109,4)
Ez a zsoltár, melyet Dávid szerzettm panaszzsoltár. Dávid amiatt panaszkodik, hogy akiket Ő szeretettel vett körül, azok vádaskodással felelnek, ellene fordulnak. Tudjuk, hogy a zsoltáríró ellen még saját fia is felkelt, s bizony táborában voltak olyanok, akik korábban Dávid barátai voltak, akiket Ő szeretetével vett körül.
Fájó amikor bárki fellázad ellenünk. Hát még ha olyan helyről érkezik a bántás, akiket közel tudunk magunkhoz. Akiket szeretettel, hűséggel veszünk körül, akik iránt barátsággal voltunk. A zsoltáros ezt éli meg, ami lelki depresszióba is süllyeszthette volna, de ő megáll. Miért? Megtartó ereje nem önmagából fakad, hanem az Úrból. Abból a hozzáállásából, melynek fő ismertetőjele, hogy amikor csalódnia kell emberekben, akik nem úgy viszonyulnak hozzá amint azt várta, vagy gondolta, akkor ő nem kétségbe esik, de imádkozik. Tudja, hogy ha emberekben csalódik is, Istenben nem fog. Gyermeki bizalommal ajánlja magát Isten kegyelmébe.
Azonban, ha megvizsgáljuk ezt a zsoltárt, azt látjuk, amit több zsoltárban is, hogy a zsoltáros még nem tud teljesen Újszövetségi módon imádkozni. Gondoljunk csak a nagy szenvedőre, Jézusra. Ő is átélte, hogy aki vele együtt márt a tálba, az árulta el, a kereszten mégis így fohászkodik ellenségeiért is: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.“ Vagy az első keresztyén vértanúra, Istvánra, aki hasonló módon könyörög utolsó erejével. Ezzel szemben a zsoltárból azt olvassuk, hogy a szerző bizony-bizony ellenfelei megbüntetését kéri az Úrtól. Ezen sem csodálkozhatunk. Ő még az Ószövetség embere, akit a törvény irányít, melyben meg van írva: „Szemet szemért, fogat fogért.“ Innen nézve inkább azon kell csodálkoznunk, hogy Dávid nem akar maga elégtételt venni magáért, s nem kíván maga az ily módon ellene lázadók ellen fellépni. Ő komolyan veszi már most, amit Pál így fogalmaz meg: „Magatokért bosszút ne álljatok, hanem adjatok helyt ama haragnak, mert meg van írva enyém a bosszúállás én megfizetek.“ Mennyire különb éppen ezért, hogy valóban, ahelyett, hogy Dávid bosszút forralna magában, ő imádkozik. Rábízza magát és az ellene fordulókat Istenre.
Mi már az Újszövetség népe vagyunk: Tudjuk, hogy Jézus megtörte az ellenségeskedést testében, és békességet hírdet. Jézus tanítása mintha merőben különbözne a törvény szellemiségétól. Ennek oka Krisztus váltsághalálában keresendő. Ő nemcsak tanított, példát adott a megbocsátásra, a bántások elhordozásra, de meg is törte az ellenségeskedést testében, odaszegezvén azt a keresztfára, ahogy azt olvassuk az Efézusi levélben. Ő a mi békességünk. Ezért tud Jézus, majd később István és a vértanú keresztyének sokasága megbocsátani és nem bosszúért, de megbocsátásért fohászkodni.
Ebben a világban bizony előfordul, hogy azok támadnak hátba, akiktől a legkevésbé várnánk, akikhez szeretettel viszonyultunk. Bosszúállás helyett nézzünk a keresztre, ahol Krisztus megbékéltetett minket, mindenekelőtt mennyei Atyjával, egymással, de még önmagunkkal is. A bosszúállás nem a mi dolgunk. Ezt már Dávid is helyesen ismerte fel, de Jézustól tanulhatjuk meg, hogy ne bosszúért, de kegyelemért imádkozzunk azokért is, akik háborgatnak és kergetnek minket.
Fohász: „Segíts meg, Uram, Istenem! Szabadíts meg kegyelmesen! Hadd tudják meg, hogy ez a te kezed műve, hogy te tetted ezt, Uram!“ Ámen! (Zsoltárok 109,26)
Oh mi hű barát a Jézus, hordja bűnünk, bánatunk, / Mily dicsőség, hogy nevében Istenhez fordulhatunk. / S mennyi békét elveszítünk, Sírva hordjuk bánatunk, / s mind ezért, mert hű imában Ő hozzá nem fordulunk.
Nyomja-é bú gyönge vállad? Földi bánat terhel-é? / El ne csüggedj ám miatta, vidd imában Ő elé. / / Megvet, elhágy, kit szerettél? Vidd imádban Ő elé, / S Ő két karja közt ölelve visz a békesség felé!(Hallelujah 162,1.3)