„Attól leszel király, hogy halmozod a cédrust? Apád talán nem evett és nem ivott? De törvényesen és igazságosan járt el: ezért ment jól a dolga!”
Olvasandó: Jer 22,13-19
Jeremiás próféta olyan korban prófétál, amikor Júda királysága történelmének legnagyobb krízisét éli át. Két hatalom is szorongatja: délnyugat felől Egyiptom, északkelet felől Babilónia. Tovatűnt már az az idő, amikor Izráel regionális középhatalom volt, a Jeruzsálemben uralkodó utolsó királyok már az előbb említett két nagyhatalom szorításában őrlődnek. S a végén Babilónia az, amelyik véget vet Júda királyságának, elpusztítja Jeruzsálemet, benne a templommal, és lakóit a birodalom belsejébe telepíti, távol otthonuktól. S bár hetven év múltán Babilonnak is vége, és a kitelepítettek visszatérhetnek hazájukba, Izráel már nem nyeri vissza függetlenségét, hanem mindig valamelyik aktuális birodalom része marad.
Jeremiás ennek a kornak a tanúja és prófétája. Azért kapta küldetését, hogy hirdesse, vége Isten hosszútűrésének, az Úr számonkéri és megítéli mindazt a bűnt, amit Júda királysága az évszázadok során felhalmozott. Voltak ugyan királyok, akik Dávid útján jártak és igaz módon uralkodtak, de még több uralkodóról mondja ki az ítéletet a Szentírás: azt tették, ami rossz volt az Úr szemeiben. S nem volt jobb a helyzet a királyoktól lefelé sem: a bálványimádás, hamis prófétálás, jogtalanság kísérte végig az ország történelmét. A királyság életét nem hatotta át az Istennel való szövetség pecsétje, a törvény megtartása, ezért értelmét vesztette az, hogy az Úr fenntartsa azt. Ennek az isteni ítéletnek a hirdetése vonul végig Jeremiás próféta könyvén.
Az alapigénk az utolsó királyok egyikének, Jójákimnak szól. Ő Jósiásnak, az utolsó igaz királynak a fia volt, de nem közvetlenül apja után kezdett el uralkodni. Jósiás tragikus halála után a nép először egy másik fiát, Jóáházt tette királlyá. Ez a választás volt Júda függetlenségének utolsó szikrája. Mert néhány hónapon belül feljött Egyiptom, elhurcolta Joáházt, és Jójákimot ültette a trónra. Manapság nagy keletje van a szuverenitás szónak, hát itt azt láthatjuk, hogy ez a szuverenitás elveszett: akit a nép választott, azt fogságba viszi egy idegen hatalom, s a maga emberét teszi a helyére. Még a nevét is a fáraó adja: Eljákimnak nevezte az atyja, de a fáraó megváltoztatja azt Jójákimra.
Jójákim tehát nem Isten kegyelméből uralkodik, hanem a fáraó kegyéből. De Jeremiás nem ezt rója fel neki. Az előzmények ellenére még lehetne jó király, ám őt nem érdekli más csak a saját palotájának az építése. Vészterhes időkben él, szólnak a próféciák, hogy jön az istenítélet, s valóban, szorongatják a birodalmak az országot, de ő csak a saját vélt nagyságát akarja megörökíteni. Pedig ő már csak vazallus király, akinek márcsak a helyzetéből fakadóan is arra kellene gondolnia, hogy megmentse országát a történelem viharában. Isten óvjon bennünket az olyan emberektől, akik pozícióba kerülve nem a rájuk bízottak iránti felelőséggel cselekednek, hanem csak a maguk hasznát keresik! S Isten óvjon bennünket is, hogy csak a magunk semmire se való dicsőségének keresése hajtson!
Ám Jójákim palotaépítése azért is visszás, mert valójában nem volt hajlandó elég pénzt áldozni rá. Egyiptom eleve komoly sarcot vetett ki rá, amit úgy fizetett meg, hogy behajtotta a népen. És ahogy Jeremiás felrója neki, a palotáját úgy építtette, hogy ki se fizette a munkásokat, akik így rosszabbul jártak, mint a rabszolgák. A rabszolgák legalább ételt és szállást kaptak, de ezek a munkások semmit sem a robotukért. Az anyagra hajlandó volt áldozni, de úgy gondolta, hogy a munka ingyen jár. A katolikus egyház tanítása szerint a munkások bérének visszatartása égbekiáltó bűn, s ebben van is igazság az Ige tükrében: Jójákim égbekiáltó bűnt követ el, így rajta is kimondatik az ítélet: bár a saját nagyságát akarta megörökíteni, de az semmivé válik, kivetik, mint a szamarat, nem fogják siratni.
Ezzel szemben áll az apjának, Jósiásnak a példája. Ő is evett és ivott, ahogy a próféta mondja, élt az élet ajándékaival, talán azt is mondhatnánk, hogy a királyi luxussal. De törvényesen és igazságosan járt el, jogához segítette a nincstelent és szegényt. Azaz felelősen járt el. S ebben van az igazi, a tartós jólét, és az üdvösségre vezető út titka. Az Isten Igéje arra int, hogy ne csak a magunk hasznát keressük, hanem elsősorban azt, hogy igaz szeretettel éljünk, felelősséggel azon a helyen, ahova Isten helyezett bennünket. Böjt idején furcsán hangozhat Jósiás példája, hogy együnk, igyunk, de Ézsaiás tanítása szerint az igazi böjt nem az önsanyargatás, hanem annak a cselekvése, ami jó és igaz a felebarátunkkal szemben, azaz a szeretet gyakorlása. Ez vezet el bennünket az igazi jóléhez, az Istenben való örökléthez.
Fohász: Urunk! Óvj meg bennünket attól, hogy csak a magunk hasznát keressük! Adj inkább felelősségteljes és irgalmas, szerető szívet!
„Siess, keresztyén, lelki jót hallani, / Régi törvényből harcolni tanulni, / Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni, / Krisztusban bízni.
Mert nem hiába ezt az ó törvénybe, / Próféták írták Biblia könyvébe; / Szép tanulság ez most az új törvénybe’, / Mi eleinkbe’.” (RÉ21 227,1-2)