„De amikor messziről megpillantották, alig ismertek rá. Hangosan sírni kezdtek, megszaggatták köntösüket, és port szórtak a fejükre. És mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt hozzá egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma.” (Jób 2,12-13)
A mai alkalommal folytatjuk a Jób könyve fölött elkezdett elmélkedéseinket. Logikus lépének tűnhetne, hogy ebben az áhítatban Jób panaszait vegyük sorra, hiszen annak tételmondatai a mindenkori szenvedő ember szavai az értetlenségen, az élet értelmetlenségén és a fájdalmak indulatokat korbácsoló voltán át minden megjelenik a panaszáradatban. Két jellemző kifejezés emelhető ki belőle: a bőr és az oknélküliség, Bizonyos pontokon Jóbnak már nem is a veszteség fáj, hanem annak számára indokolatlan volta. Ennek részletesebb elemzését mégis halasszuk későbbre, mert a történet időrendi sorrendjében szeretnénk haladni. Oda térünk vissza tehát, hogy Jóbhoz megérkezik három barátja: Elifáz, Bildád és Cófár. Mint látni fogjuk, azért is érdemes ezzel a fordulóponttal folytatnunk az történetelemzést, mert ők jó teológusok, de ugyanakkor rossz lelkigondozókként kész válaszokkal érkeznek Jóbhoz. Teljesen mindegy nekik, hogy Jóbnak mi a konkrét panasza, ők ugyanazt az előre elkészített vagy legalábbis félkész választ húzták volna elő.
Mielőtt azonban elmondanánk, hogy milyen hibákat követtek el, egy bizonyos ponton dicséret is illeti őket. Őszinte a meglepődésük, amikor szembesülnek azzal, hogy a szenvedés milyen nagy mértékben megváltoztatta Jóbot, hiszen azt mondják, hogy rá sem ismernek. Fontos tanulság lehet számunkra az a megállapítás, hogy a szenvedés tényleg képes valakit végérvényesen is megváltoztatni. Olyan tettekre vagy kijelentésekre sarkallni, amit azelőtt ki sem néztünk volna belőle. Nehéz lehet számunkra is hallani, hogy valaki megtagad olyan értékeket vagy átlép olyan határvonalakat, amelyeket azelőtt sohasem tett volna meg.
De még mielőtt megszólalnának, hallgatnak és csak együtt vannak vele. Igyekeznek részt vállalni Jób szenvedésében. A mai világunkban, amikor olyan könnyű kiélni a kommentelési kényszert, és elhamarkodott ítéletet alkotni bárkiről egyetlen kép vagy egyetlen, a kontextusból kiragadott mondat alapján, példát kell vennünk a csendes barátokról, akik akkor támogatták a legjobban Jóbot, amikor csak mellette voltak. Azután, amikor Jób panaszkodni kezd, mintha elfogyna a türelmük. Nem értik meg, hogy az általuk megismert és nagyra tartott régi Jóbból csak annyi maradt meg, hogy nem átkozta meg Istent, bár Elifáz és Cófár is valamilyen titkos vagy tudatlanságból fakadó bűnt sejtenek a barátjuk szenvedése mögött.
Elifáz azzal jön, hogy Isten nem büntet ok nélkül. Ezzel egyébként ő is vét Isten szuverenitása ellen. Isten még angyalaiban is talál hibát. Jób azonban nem látja a hibáját.
Bildád a másik oldalról közelíti meg a kérdést és azt mondja barátjának, hogyha valóban igaz vagy, akkor Isten jóra fogja fordítani sorsodat. Ebben alapvetően igaza van, de amikor ezt kimondja, akkor Jób nem így látja, mert elárasztja őt a szenvedés fájdalma.
Cófár mintha még indulatosabb lenne, rendre akarja utasítani Jóbot, hogy fékezze meg nyelvét, és gyakoroljon alázatosságot. Egyáltalán nem látja át Jób fájdalmát, aki “hamuba írt példázatoknak” (Jób könyve 13,12.) nevezi mondásaikat.
A szenvedő ember nem a mi kész válaszainkra kíváncsi. Ugyancsak Jób még azt is kimondja, hogy ő is tanulta és ő is ismeri ezeket a válaszokat, hiszen barátai nem különbek nála. De most nem ezt érzi, és nem működnek ezek a válaszok, mert nem válaszolják meg a számára fájdalmas miértet. Mint később látni fogjuk, azt nem is lehet. De a hozzá kapcsolódó érzéseknek teret enged Isten, míg a jót akaró barátok a panaszáradatot meg sem akarják hallgatni.
Fohász: Add, Urunk, hogy jó hallgatóság tudjunk lenni a szenvedők számára. Ámen.
Mint az alélt bús virágra / Megújító harmatot: / Vérző szívem fájdalmára / Csak te hintesz balzsamot. / Könnyű sorsom terhe rajtam, / Ha imára nyílik ajkam. (RÉ21 768).