„Így jutott el Derbébe, majd Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia, akiről jó bizonyságot tettek a lisztrai és ikóniumi testvérek. Pál magával akarta őt vinni, ezért az ott lakó zsidókra való tekintettel körülmetélte őt. Mert mindenki tudta, hogy az apja görög volt.“ (Apcsel 16,1-3)
Pál missziói útja során eljutott Lisztrába is. Ott élt Timóteus, az, akinek Pál később levelet is írt, amelyben így méltatja őt őseivel együtt: „Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélkül való hit, amely először nagyanyádban, Loiszban, és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.“ Már amikor Pál eljut Lisztrába, a lisztrai és ikóniumi testvérek jó bizonyságot téve róla mutatták őt be Pálnak. Timóteus anyai ágon egy hithű, képmutatás nélküli hittel rendelkező zsidó asszony fia. Pál levelében megemlékezik Loiszról, a nagymamáról is. Viszont apai ágon egy pogány, görög apa fia. Timóteus nem örökli a hitet, mert az nem örökölhető, de mindenképpen azt az utat járja, amely az édesanya és a nagymama útja is volt. Áldott dolog, ha valaki ősei nyomába lépve jár tovább a hit útján, még akkor is, ha csak az egyik szülő (vagy egyik sem) él hithű, tiszta, példás életet.
Azt olvassuk az Igében, hogy mivel Pál további útjára nézve magával akarta őt vinni, körülmetélte az ottlakó zsidók miatt. Timóteus már tanítvány. A testvérek jó bizonyságot tesznek róla. Mivel minden bizonnyal az édesapa is erős hatást gyakorolt a családra, Timóteust nem metélték körül. Ekkor már a 15. fejezetben olvasott jeruzsálemi zsinat után vagyunk. Pál és Barnabás meglátogatva az apostolokat, bizonyságot tesznek arról, hogy a Szentlélek a pogány népből valóknak is adatott. Némely zsidók azonban nem vették jó szemmel, hogy ezeket nem metélték körül, és kényszeríteni akarták őket erre. A jeruzsálemi zsinaton az apostolok azt a döntést hozták, hogy nem szabad őket erre kényszeríteni. Tehát Timóteus bár körülmetéletlen, de tanítvány, s így buzgó szívvel kísérhette volna Pált térítő útjaira. Azonban nem minden zsidó volt megelégedve a jeruzsálemi zsinat döntésével és továbbra is úgy látták volna jónak, ha a pogányokból való keresztyének is körülmetéltetnek. És Pál erre tekintettel van, Timóteus pedig enged neki ebben a dologban, és Pál által körülmetélkedik.
Tanítson minket ez a bibliai mozzanat arra, hogy nemcsak önmagunkért vagyunk felelősek,de keresztyén társainkért, a körülöttünk levőkért is. Timóteusnak nem volt kötelező körülmetélkedni, főleg nem a jeruzsálemi zsinat döntése után. Mégis megteszi. Pál úgy szerette volna őt magával vinni, ha útjuk során a zsidók és többen a zsidókból lett keresztyének közül, nem tekintik őt idegennek, hanem hozzájuk tartozónak s csupán ezért végzi el rajta a körülmetélés ceremóniáját.
Heidelbergi Káténk arra a kérdésre, miért van szükség jó cselekedetre, azt a választ adja, hogy azért, hogy hitünk felől megbizonyosodjunk, Istennek tetsző terméseket hozzunk és istenes életünkkel felebarátainkat is megnyerjük Krisztusnak. Minden keresztyén ember felelősséggel kell, hogy viseltessen felebarátjai iránt, és ahogy Pál mondja: jobb nem enni húst és semmi olyat nem cselekedni, amelyben felebarátunk megbotlik vagy erőtelen. A Lélek szabadsága azt is jelenti, hogy bár én magam valamit keresztyénként is megtehetnék, lemondok róla, tekintetbe véve a másik ember hitét, tiszteletben tartva nézeteit. Szintén Pál erről így ír: „Tartozunk mi erősek, hogy az erőtelenek terhét hordozzuk és ne magunknak kedveskedjünk". Lentebb idézett szép énekversünk is erre hívja fel a figyelmet: „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt.“
Fohász: Urunk, taníts minket embertársaink keresztyén hitre jutására szolgáló, példaadó életet élnünk! Ámen!
Pusztai Zoltán
Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled, / Felfedi titkát minden szív előtt. / Egy lélekért se érjen vádja téged, / Hogy temiattad nem látta meg Őt, / Légy örömmondó, békekövet, / Hirdesd a Szabadító elközelgetett! (RÉ21 832,5)