Olvasandó: Lukács evangéliuma 14,28-32
Két példázat áll előttünk, amelyeknek az üzenete az, hogy milyen fontos a valós helyzetértékelés, a számvetés a Jézust követő tanítvány életében. A két példázatot megelőzik Jézus szavai arról, hogy ki nem lehet a tanítványa. Aki nem gyűlöli meg akár még legközelebbi szeretteit is Őérte, azaz hozzájuk ragaszkodik Jézus előtt, s aki nem hordozza a keresztjét, ami nem egyszerűen az élet nehézségeit jelentette akkoriban, hanem a kivégzés fájdalmas eszközét, amit hordozni annyit jelent, hogy az ember bármikor kész a halálra, az valójában nem követi Őt S a példázatokat követő szavaiból is az derül ki, hogy aki ragaszkodik a vagyonához, az sem lehet a tanítványa.
Kemény szavak ezek: a vagyon, ami a jólétet, egyáltalán a megélhetésünket biztosítja ezen a világon, a szeretteink, akiket egyébként nagyon helyesen, a legfontosabbaknak tartunk az életünkben, sőt maga a puszta életünk is, mind-mind akadálya lehet a Jézus-követésünknek, amiről késznek kell lemondanunk. S ez a lemondás többnyire nem egy heroikus pillanatban váratik el tőlünk, hanem az életünk mindennapi döntéseiben, úgy hogy közben figyelnünk kell az egymásért és önmagunkért való felelősségérzetre is, ami végsősoron az életadónk, Isten iránti megbecsülésünk jele is. Vajon készek vagyunk mindenünket, amivel megáldott, Isten kezébe tenni, és úgy követni Jézust, bizonyítva ezt a választási helyzetekben is?
Jézus az első példázatában a toronyépítőről beszél, aki jól teszi, ha mielőtt belekezd vállalkozásába, számot vet arról, hogy megvannak-e a hozzávaló források? Nehogy kiderüljön, hogy valójában nem tudja befejezni, amit elkezdett, s egy félkész építményt hagyjon maga után, ami nem jó semmire, csak arra, hogy elbontsák, ha egyáltalán van arra is fedezet.
A lelki üzenete ennek egyszerű: ha rálépünk Krisztus útjára, vessünk számot, hogy ez mivel jár az életünkben, nehogy kevésnek bizonyuljon az, amivel építeni tudjuk a keresztyén életünket. De van egy mondás a Prédikátor könyvében, amit talán sokan ismernek: „Aki a szelet nézi, nem vet, és aki a felhőket figyeli, nem arat.” (Préd 11,4) Azaz, aki állandóan csak a körülményeket, a lehetőségeket nézi, az végül nem jut semmire. Kezdjük el hát a munkát mindentől függetlenül, induljunk el az úton, s lesz, ami lesz. S ebben is van igazság.
Jézus arra int, hogy vessünk számot a tanítványság árával. Nem könnyű vállalkozás ez, amikor kimazsolázhatjuk a tanításból azt, ami számunkra kedves, amit jónak tartunk. Életet átformáló döntésről van szó, ami meghatározza a viszonyulásunkat mindenhez, még a legfontosabbakhoz is. De amikor arról hallunk, hogy mi mindennel jár Jézus követése, akkor talán szavakkal készek vagyunk Őt mindenkinél többre tartani, de ha őszintén szembenézünk magunkkal, megijeszthet, hogy ez milyen döntéseket vár el tőlünk egy-egy helyzetben. Bizony, az élet kicsi és nagy döntéseiben kevésnek bizonyulhat a buzgóságunk, s méltatlanná válhatunk a tanítványságra, vagy ami még rosszabb, mi magunk mondhatunk le róla, mondván, hogy ez számunkra nem éri meg.
De ez nem jelenti azt, hogy inkább el se induljunk az úton. Amikor Jézus megvendégeli az ötezer embert, akkor ezt nem azzal kezdi, hogy egy nagy halomba megszaporítja a rendelkezésre álló öt kenyeret. Nem a tanítványoknak a semmire sem elég öt kenyérrel kell elindulniuk, hogy szétosszák a sokaságban, s csak menetközben tapasztalják azt, hogy még mindig van, még mindig jut. A számvetésnek arról is szólnia kell, hogy tisztába jövünk azzal, nekünk nincs meg a képességünk, de ahogy jönnek a különböző döntési helyzetek, Isten kegyelméből (szó szerint) képesek leszünk a jól dönteni. Ahogy a Sagrada Familia-templom is épül Barcelonában: Amikor nekiálltak építeni, egyáltalán nem tudták, hogyan fogják befejezni, de a mai napig épül, s egyre közelebb áll a befejezéshez a befolyó adományoknak köszönhetően. Nem állt rendelkezésre egyszerre a hatalmas összeg, de Istenre hagyatkozva bízni lehetett abban, hogy mindig lesz miből folytatni. Nem a magunk erejére, készségére kell hagyatkoznunk a Krisztus-követésben, hanem Isten biztos erejében, amely folyamatosan adatik számunkra.
Csak induljunk el az úton. Úgy, ahogy a másik példázatban az erejének gyengeségét felismerő király elindul békét kezdeményezni az ellenséggel. Jézus másutt is int, hogy ellenségünkkel még időben békéljünk meg, nehogy mi járjunk pórul (pl.: Mt 5,25-26). De az emberek való viszonyunkat az Istennel való kapcsolatunk határozza meg. Ővele kell békességben lennünk. De ez nem alapulhat önbecsapáson, hanem a valóságon. S az bizony arról szól, hogy számtalan módon ellene akarunk tenni. Ő azonban összehasonlíthatatlanul erősebb, s ezt az erejét abban mutatta meg, hogy egyszülött Fiát adta a keresztfára, hogy megbékéltessen minket magával. Ez a felfoghatatlan isteni szeretet az alapja mindennek, amit Tőle várhatunk: aki mindent odaadott értünk, annak tartozunk mindent mi is odaadni. Már csak azért is, mert nála van a legjobb kezekben.
Fohász: Urunk, taníts bennünket tiszta szívvel Téged követnünk, hogy el ne akadjunk a Hozzád vezető úton!
„Mennek erőről erőre, / Segítségről segítségre, / Míg hozzád jutnak a Sionra. / Ó, erős, felséges Isten, / Hajtsd hozzám füled kegyesen, / És figyelmezzél az én szómra! Jákób Istene, nagy Isten, / Hallgass meg én szükségemben!” (84. zs. 4. v.)